Louis Starsky

Befejezetlen történet 

»Milyen egy "majdnem szerelem"? Mint egy befejezetlen történet. Egy szépen becsomagolt ajándék, amit soha nem bonthattunk ki, és nem tudtuk meg, mit rejt számunkra. Egy legszebb résznél elszakadt film, egy félbemaradt mondat, egy megszegett, sosemvolt ígéret, találgatás, a "mi lett volna ha", és a "talán" szavak zakatolása a fejünkben. Egy majdnem szerelem megreked a kezdeti szakaszban, soha nem képes felnőni, szárba szökkenni, büszke, életerős, elkötelezett, komoly érzéssé, társszerelemmé válni.«

Király Eszter író, újságíró

 

Béla mesélte ezt a történetet. Itt-ott kihagytam belőle részeket, amiket érdekteleneknek tartok a történések szempontjából.  Tekintsük egy mesének, de ha mégis igaz minden szó és gondolat, akkor javaslom - Béla érdekében is -, hogy képzeljünk hozzá egy happyendet.

... Már három hete nem dolgoztam, nem találkoztunk, nem beszéltünk. Már majd’ bele haltam, úgy hiányzott. Egy szép nap, április 22-én, 11 óra körül Messengeren megkérdeztem Erzsit, hogy felhívhatom-e. Nem tudom pontosan idézni, később majd elmondom, hogy miért. Igent mondott, és azt, hogy éppen befejezték a "reggelit". Azt írtam, hogy szeretném, ha nem hallaná más a beszélgetést, mert kényes a téma. Azt válaszolta, hogy rendben van.

Felhívtam, és mindjárt az elején elmondtam neki, hogy szerelmes vagyok bele. Mondtam neki még valami tölteléket, hogy tudja emészteni a dolgot. Azt válaszolta, hogy erre most nem tud mit mondani. Fejtegettem, hogy nem akarok semmi olyasmit, amit ő nem akar, nem akarok udvarolni, csábítani, mindössze annyit kérek, hogy naponta felhívhassam pár percre, hogy tudjam: hogy van, be kell-e segíteni a munkában, van-e szüksége valamire. Azt válaszolta, hogy akkor ez mára megvolt.

Megkérdezte, hogy ez nem csak egy fellángolás-e, mire mondtam, hogy biztos nem, mert ilyet még soha nem éreztem. Azt mondta szabadkozva, hogy pedig ő nem viselkedett kihívóan. Mondtam, hogy ez nem is azért történt meg. Aztán azt mondta, hogy éppen jött egy teherautó, le kell tennie a telefont. A végén még egyszer elmondta, hogy most nem tud mit válaszolni erre.

Vártam, hogy visszahívjon vagy üzenjen, mert ez a beszélgetés akkor még nem lett befejezve. Vártam, hogy széna vagy szalma, igen vagy nem, ha igen, akkor esetleg milyen feltételekkel. Hagytam gondolkodni, de két óra múlva nem bírtam tovább: írtam Messengeren egy üzenetet.

Erre még annyira sem emlékszem, mint a beszélgetésre. Mentségemre szóljon, hogy több, mint egy éve volt.

Gyakorlatilag csak az érzés történetét írtam meg. Azt írtam, hogy előző év decemberében, mikor az év végi leállás volt, néhány otthon töltött nap után nagyon hiányzott. Kellett pár nap, hogy tisztázzam magamban, hogy mi ez. Május eleje óta nem ittam egy kortyot sem, de akkor muszáj volt ...

... Tisztában voltam vele, bár ezt nem írtam le, csak utaltam rá, hogy nem lesz ebből nagy, romantikus kapcsolat: negyven éve élünk együtt a feleségemmel, soha nem csaltam meg, nem is fogom. Nekem az a bizonyos ígéret, amit anno tettem, nem üres szólam. Lett volna lehetőségem, mert a negyven év alatt többen felajánlkoztak, ki nyíltan, ki kevésbé, de civilizált módon sikerült mindig kitérnem. Van, akivel még ma is tartom a kapcsolatot. Erzsi pedig együtt él valakivel, tizenvalahány éve, aki huszonvalahány évvel fiatalabb nálam, másfélszer annyit keres, mint én, ráadásul ő a lányuk apja. Én meg csak egy öreg, ronda, betegségektől üldözött, szegény emberke vagyok. Csak abban bíztam, hogy Erzsi a barátom, ezért belemegy abba a pár perc beszélgetésbe, hiszen a játékaival sokkal több időt tölt. ...

... Azt is megírtam, hogy a munkatársunk bizonyára sejtett valamit. Amikor kevesebb munka volt, Erzsit áthelyezték egy másik részlegbe néhány napra. Nem bírtam ki, hogy ne menjek át, hogy legalább lássam. Találkoztam útközben ezzel a munkatársunkkal, azt mondtam neki, hogy megnézem a gépet, amit használnak. Nagyon mosolygott, szerintem sejtette, hogy nem a gép érdekel.

Aztán csak a végére emlékszem az üzenetnek: azt kértem, hogy ne változzon meg, miattam ne.

Tíz perc múlva kaptam a választ, ami elég lelombozó volt. Körülbelül így szólt:

"Ne haragudj, de ez nem fog menni, én sohasem fogok úgy érezni, mint te.

...

Bármit mondtam is az uramról, ő mellettem van és gondoskodik rólam.

Nem foglak hívni, írni sem fogok."

(Kihagytam egy mondatot, ami nem releváns – a szerző)

Ebben is csak az emlékezetemre hagyatkozhatok. Biztos, hogy nem betűre pontos, de ez a lényege. Rögtön válaszolni akartam, de Erzsi az első mondat felénél letiltott a Messengerről.

Nem mondott határozott nemet, de lejött, hogy ez a lényeg. Hogy miért, azt nem írta meg. Arra gondoltam, hogy a beszélgetésünk alatt, vagy az üzenetemben olyasmit mondtam, írtam, amivel megbántottam.  Még éjszaka is azon törtem a fejemet, hogy mi lehetett az. Nem jöttem rá.

Nem akartam felhívni, mert attól tartottam, hogy letilt a telefonjáról is. Azt nem akartam, mert még reméltem, hogy helyre jön minden. Másnap felhívtam Józsit, a munkatársunkat, hogy megtudjam, mi a probléma, mert ha nagy a baj, talán utalt rá neki. Ahogy hozzáfogtam, hogy előző nap beszéltem Erzsivel, azt mondta, hogy tudja, mert Erzsi elmondta neki, azt is, hogy miről beszéltünk. Hát, mit mondjak, megszédültem, és már nem is tudtam koncentrálni a telefonra. Nem tudom miről beszéltünk még, de a vége felé azt mondta, hogy tudja azt is, hogy Erzsi letiltott a Messengerről. Na ez betette a kaput. Annyit bírtam még kinyögni, hogy mondja meg Erzsinek, hogy ne haragudjon rám.

Le kellett ülnöm, hogy ezt feldolgozzam. Erzsi elmondta egy kívülállónak (a Messengeren kötött megállapodás ellenére), hogy miről beszéltünk. Igaz, hogy én azt kértem, hogy a beszélgetést ne hallja más, de van erre egy nagyon ideillő mondás: nem sz**t a kútba, csak a kávájára, aztán belepiszkálta. Azt is írtam, hogy kényes a téma, de úgy látszik, hogy ez sem zavarta. Ezt úgy értelmeztem, hogy becsapott, vagyis hazudott. Ezzel egyidejűleg el is árult. Ekkor döbbentem rá, hogy cserbenhagyott, mert ha barát, nem mással, hanem velem beszélte volna meg azt a telefonbeszélgetést, és segít, hogy ne szenvedjek a hiányától. Egy nappal előtte feltétel nélkül rábíztam volna az életemet is. Ezek után mit bízhatnék rá?

Nem szerettem volna nagydobra verni az érzéseimet, mert ha nem is férjes asszony, de együtt él valakivel. Azt sem szerettem volna, ha „csak” pletyka szinten is, de úgy tűnne: el akarom csábítani. Az emberek többsége sajnos olyan, hogy keresi a szenzációt ott is, ahol nincs.  Ebből élnek a pletykalapok. Ha egy félig ismert vagy félremagyarázott történetet hallanak, beindul a fantáziájuk, a harmadik-negyedik ember a pletykafolyamban már azt gondolja rólam, hogy egy vén kéjenc vagyok, akinek kellene egy kis friss pipihús. Így ezzel meg is alázott. Ha egyvalakinek elmondta, már nincs ráhatása, hogy az illető mit ad belőle tovább, kinek mit mond, milyen kommentet fűz hozzá. Ha több embernek is, akkor vége: ez már nem titok többé. A legrosszabb forgatókönyv az, ha úgy állítja be, hogy ő a hűséges, nemes nő, aki védi az erényét, a családját, én meg a gaz csábító, aki tönkre akarja tenni az életét.

Mind ezek ellenére azt gondoltam, hogy valami félreértésről van szó. Hogy mire gondolhatott, nem tudom. Arra biztos nem, hogy fogdosni fogom, mert mindennemű testi kontaktust mindig is kínosan kerültem vele kapcsolatban is, egy régebbi rossz tapasztalat miatt. Az udvarlás pedig füllentésekre, hazugságokra épül, az meg nem az én stílusom. Ilyen szempontból tehát ismert. Hogy mi lehetett az a gondolata, ami miatt ilyen averzióval viseltetett irányomban, nem tudom ma sem.

Nem forszíroztam a dolgot, mert ha elmondom bárkinek, vagy erőltetem a találkozást, azzal csak rontok a dolgon, az ő megítélése mások által valószínűleg romlott volna. Engem nem izgat túlságosan, hogy „mit szólnak majd”, de nem akartam táptalajt adni az újabb pletykáknak, ami ronthatja az ő presztízsét. Nagyon bántott, de hagytam, talán kiforrja magát. Ha nincs új fejlemény, talán elül a pletyka is. Meg akartam nézni, hogy le vagyok-e tiltva továbbra is a Messengerről, de már Erzsi oldalát sem találtam meg.

Ez volt csütörtökön. Kedden reggel fél nyolckor felhívott a főnök azzal, hogy hozza a felmondásomat, csak még be kell ugrania érte a könyvelésre. Azt jelenti ez, hogy előző nap már kész volt, vagyis csak 3 munkanap kellett hozzá. Azt csak nagyon jóindulatú, naiv emberek gondolhatják, hogy a két esemény közt nincs semmilyen összefüggés. Amikor ideért a főnök, elmondta indoklásként azt, ami hivatalosan, magában a felmondásban is szerepelt, vagyis kevesebb a munka, semmi mást. Nem akartam rákérdezni, hogy mit hallott rólam, mert nem akartam hazugságra kényszeríteni. Nem hiszem, hogy elmondta volna, mert akkor megteszi, anélkül, hogy rákérdezek. Emiatt, hogy nem beszélt erről, bár ez nem esik meg minden nap, 50 százalék esélyt adtam volna, hogy Erzsinek köze van a felmondáshoz.

Feltettem neki két kérdést, csak úgy, mellékesen. Megkérdeztem, hogy Erzsi és Józsi mit szóltak a felmondáshoz. Ha meg sem beszélte volna velük, azt elmondta volna. Ha tiltakoztak volna, vagy kérik, hogy később vegyen vissza, azt is. Így mindössze annyit mondott, hogy: „nemigen mondtak semmit”. Puff! Már nyolcvan százalékot adtam volna, hogy Erzsi mondott neki is valamit rólam, vagy elbeszélte az egészet az ő olvasatában.

A másik kérdésem az volt, hogy visszavesznek-e, ha rendeződnek a viszonyok a cégnél és újra teljes gőzzel halad a munka. Bármelyik felelősen gondolkodó vezető két kézzel kapna az alkalmon: ismertem az anyagokat, a helyet, a technológiát, a gépeket, a szoftvereket, nem kell betanítani, elég egy nap, és önállóan tudok dolgozni, mint ahogy előtte is. Tudomásom szerint a munkámmal sem volt probléma. Legalább azt kellett volna felajánlania, hogy felhív, ha így lesz. De nem, semmi ilyesmit nem akart. Puff! Kilencven százalék.

Amint elment, felhívtam Józsit. Érdekes volt. Mondtam neki, hogy felmondott a főnök, és megkérdeztem, hogy tudott-e róla. Azt válaszolta, hogy valamit mondott. Hogy mit, hogyan, azt nem mondta. Slussz. Semmi több. Hogy ne csak erről legyen szó, közöltem, hogy a felmondási idő alatt nem fogok bemenni, még helyettesíteni sem. Erre sem mondott semmi értékelhetőt. A végén megkértem ugyanarra, amire pár nappal előbb, hogy mondja meg Erzsinek, hogy ne haragudjon rám. Arra számítottam, hogy talán eszébe jut, hogy ezt már kértem, és talán elmondja az előző kérésemre a reakciót. De csak azt mondta, hogy rendben, és el is köszöntünk.

Nem is az volt az érdekes ebben a beszélgetésben, ami elhangzott, hanem ami nem. Nem mondta el, hogy miként reagáltak a felmondás hírére (ha egyáltalán a főnök forszírozta a felmondást, nem pedig kész helyzet elé lett állítva). Nem mondott semmit az előző beszélgetésünkről. Ha a barátom lett volna, felajánl valamiféle segítséget. Még a szokásos semmitmondó jókívánságok sem hangzottak el („sok szerencsét, remélem, hogy hamar találsz másik helyet” stb.), azt sem mondta, hogy visszavárnak, vagy hasonlók. Na, ettől lett száz százalék. Valami érdekes dolgot mondhatott neki Erzsi, mert egy-két nap múlva Józsi a Facebookon kitett az ismerősei közül. Nem tett volna ilyet, ha csak a tényeket ismeri.

Nem tudtam hová tenni a dolgot, mert Erzsivel már két éve dolgoztunk együtt, sokat beszélgettünk, magánjellegű dolgokról is. Többször is kiálltak mellettem mindketten, ebből azt gondoltam, hogy barátok vagyunk. Márpedig egy barát nem így viselkedik, ha a másiknak problémája van. Az lett volna a minimum, hogy beszél velem.

Ekkor már tudtam, hogy nem akarok ilyen emberekkel barátkozni, még csak találkozni sem.

Egyik nap, úgy egy hét múlva, 16 óra 1 perckor kaptam egy SMS-t. A kártyám anyám telefonjában volt, ami egy ócska, régi készülék. Az SMS-ben nem volt semmi. Kiírta, hogy van egy melléklet, Dokumentum1.docx, de nem tudja megnyitni. Az SMS Erzsi telefonjáról jött. Visszaírtam, hogy nem tudom megnyitni, megadtam annak a telefonnak a számát, amit a cégnél használtam. Nemsokára jött egy SMS arra is, a melléklet kiterjesztése: PDF. Szerencsétlen telefon próbálta megnyitni, pörgött-pörgött, de még percek múlva is. Semmi gond, visszaírtam, megadtam a tabletem számát, gondolván, hogy az már csak elbír vele. Igen ám, de a hívásokat a tabletről átirányítottam a telefonomra, azt meg nem gondoltam, hogy az SMS-eket is átküldi. Az üzenet újra a telefonon landolt, a melléklet kiterjesztése: JPG. Azt már viszonylag rövid idő alatt meg tudta nyitni, de képzelj el egy A4-es lapot, amin 10 pontos betűkkel van írva néhány sor. Most képzeld el a 20-szor 30-as papírt a szöveggel együtt 2-szer 3 centiben. Azt láttam, hogy van ott valami, de elolvasni nem tudtam, nyomógombos a telefon, nagyítani sem tudtam. Újra írtam neki, megadtam az e-mail címem. Meg is jött az üzenet, ekkor már el bírtam olvasni. Ekkor már 17 óra volt.

Először arra gondoltam, hogy nem is Erzsi írta. Helyesírási és fogalmazási hibák, a stilisztika csapnivaló. Ettől precízebb volt mindig. Arra gondoltam, hogy nyomás alatt írta, kapkodva, valószínűleg félt valamitől. A félelem sokféle lehet: szégyentől, abúzustól való félelem, vagy egyszerűen „csak” megfelelési kényszer. A stílus is olyan volt, mintha időnként közbeszólt volna valaki, random módon, hogy: ezt is írd le, azt is írd le. Semmi olyat nem írt, amit már ne tudtam volna. Magyarázat a tetteire: nulla. Két héttel előtte beszéltünk, írni sem írtam, úgyhogy a motiváció feltehetőleg egy harmadik személytől származott. Ez, és az, hogy milyen görcsösen el akarta küldeni ezt az üzenetet, mennyi energiát fektetett bele (megírta, négy helyre küldte el, kétszer is átkonvertálta, ráment egy órája, ha nem több) szintén arra vallottak, hogy ezt elsősorban nem ő akarta. De nem tehettem semmit.

Nem sok dologra emlékszem a levélből. Így kezdődött: „Csak hogy néhány dolgot tisztázzuk”. (kiemelés tőlem - szerző). „Nem ismersz engem.” Valamit írt arról, hogy mindig tetszett neki, hogy ilyen rég vagyok házas, aztán: „... erre jössz nekem ezzel a szarsággal.”  Ha megkérdeznék a hét milliárd embert, hogy szarság-e a szerelem, azt hiszem nyilvánvaló lenne a válasz. „Már éppen a felmondásomat fontolgattam, mikor a főnöktől megtudtam a felmondásodat”. Nono, ez gyanús. A végén megkért, hogy ne keressem őt (azután, hogy előtte Messengeren azt mondta, hogy ő nem fog keresni engem, de mégis megírta ezt a levelet! Ez is azt igazolta számomra, hogy befolyás alatt írt). Nagyon sajnáltam.

Tíz napig gondolkodtam azon, hogy mit is tudnék válaszolni, hogy kell-e válaszolnom. Végül úgy döntöttem, hogy egy búcsúlevelet fog kapni. Hogy megérdemelte vagy sem, nem tudom ma sem. Arról írtam benne, hogy jól éreztem magam mellette, kár, hogy így alakult, de már nem lehetünk barátok, és nem is fogunk többé találkozni. Körülbelül. Írtam azért egy SMS-t, hogy küldtem e-mailt, de nem kell válaszolnia. Amikor visszaírt, kért egy címet, hogy visszaküldhesse a könyvet. Na, hát ennek külön története van.

Ő nem tudom, mit gondolt rólam, erre kifejezetten sohasem kérdeztem rá, hogy a barátjának tart-e. Én annak tartottam őt anno.  Azért is kapta azt a könyvet.

Április elsején történt. Bizonyára a sors áprilisi tréfája volt, hogy aznap találkoztunk utoljára, bár ezt akkor még nem tudtuk. Adtam neki kölcsön egy könyvet. Arra a kérdésre, hogy hogyan, mikor adja vissza, mondtam, hogy majd megbeszéljük.

Kicsit furcsa volt, hogy május 15-én címet kért, mert ha vissza akarta volna adni a könyvet, több lehetősége is lett volna. Mielőtt odamentem dolgozni, bementem próbamunkára. Vittem egy szakmai önéletrajzot, de a főnöknek nem kellett. Erzsi ki akarta dobni, de rávettem, hogy tegye el, mert rajta vannak az elérhetőségeim, a címemmel együtt. Ha azóta nem selejtezte ki, annak ott kell lennie a bal felső fiók alján. A főnökkel is kiküldhette volna a könyvet, aki többször is járt nálam. Vagy elkérhette volna a címem a főnöktől is, arra hivatkozva, hogy ott maradt valami személyes holmim, és el akarja küldeni. Biztos, hogy segített volna a főnök, így vagy úgy, mert jó viszonyban voltak. Ezenkívül a cégtől a főnökkel együtt hárman jártak már itt, ahol lakom, ez sem volt titok.

Elgondolkodtam a dolgon. Visszaírtam, hogy ajándék. Nem akartam, hogy Damoklesz kardjaként függjön a feje felett, hogy bármelyik nap mondhatom: most add vissza! Lehet, hogy őt nem zavarta volna, engem igen.

Nem válaszolt. Arra számítottam, hogy legalább formálisan tiltakozni fog. A könyvet így is - úgy is megkapta volna. Mondjuk én semmit nem fogadtam volna el egy olyan embertől, aki ellen ennyi mindent elkövettem. Nem tiltakozott. Úgy látszik, már nem volt kínos neki. Nem vártam én hálálkodást, vagy azt, hogy felajánljon valami viszontszívességet. De: ha kapok egy pohár vizet valakitől, azt is megköszönöm. De nem köszönte meg a könyvet, ezek szerint ennyit sem érdemeltem szerinte. A köszönettel és a magyarázattal még mindig tartozik nekem. Bár ha ma írna nekem, az - szándékát tekintve - enyhén szólva nem tűnne őszintének ...

... Június végére szedtem össze magam annyira, hogy írjak neki. Nem reméltem már semmit sem tőle, viszont még mindig izgatott az, hogy miben hibáztam olyan nagyot, hogy ezt érdemeltem. Tanulságos lett volna. Nem tudom visszaidézni a levél tartalmat. Azt tudom, hogy tele volt kérdésekkel, a „miért” szerepelt legtöbbször. Mindenre rákérdeztem, ami csak eszembe jutott.

Válaszolt. Értsd úgy, hogy küldött egy levelet, de a magyarázat most sem volt benne. Érdemben csak annyit írt: „Betegesnek tartom, hogy az apám lehetnél”. Ha jól értelmezem, akkor így hangzik helyesen: Betegesnek tartom az érzelmeidet, mert a korod alapján az apám lehetnél. Ennek sincs sok értelme, mert nem vagyok pedofil, ő meg nem tinédzser, felnőtt nő, túl a harmincon. Más, rám vonatkozó dolog nem volt abban a pár sorban, csak a végén az, hogy ez volt az utolsó, hogy reagált bármire. Azóta szilencium van.  

Írtam egy viszontválaszt, amiben próbáltam rávezetni, hogy rosszul látja a dolgokat. Felesleges volt.

Ezek után megpróbáltam túllépni ezen, próbáltam elengedni. Az első dolog az volt, hogy kitöröltem minden levelet, Messenger-üzenetet, hogy még véletlenül se kerüljön elém. Emiatt nem tudom elmondani az ezt megelőző üzenetek tartalmát pontosan. Ez az elfordulás - nem is gondoltam akkor még - fájdalmasabb manőver, mint együtt élni azzal a tudattal, hogy nincs. Nem is sikerült. Nem akartam még jobban sérülni, így hagytam. Úgy gondoltam, majd megoldja valahogy az idő, talán kevésbé fog fájni. Ez nem jött be. Most is ugyanúgy fáj, csak már jobban tudom kezelni.

Születésnapjára írtam egy köszöntőt, küldtem egy képet egy virágról és küldtem egy oldalt egy régi újságból, amiben az anyakönyvi hírek közt bejelentik, hogy a világra jött. Nem válaszolt, szerintem nem tetszett neki.

November 16-án írtam neki. Ez az utolsó levelem hozzá.

(Béla jóvoltából idemásolom. Az elején van néhány sor, ami nem tartozik közvetlenül ehhez a történethez, azt kihagyom.)

„...

Nemsokára vége ennek az évnek. Az emberek egy része január elsején nagy döntéseket hoz. Biztos meg van ennek is az értelme. Szerintem akkor kell dönteni a változtatásról, ha változnak a körülmények. Ha az negyedikére esik, hát akkor. Előtte értelmetlen, utána kockázatos.

Amikor húsz évesen elkezdtem olvasni a Bűn és bűnhődést Dosztojevszkijtől, megértettem minden szót, minden mondatot, de nem tudtam kötni őket semmihez. Unalmas volt. Néhány évtized múlva újra elővettem, és élettel teltek meg azok a sorok.

Vannak emlékek, amik nem maradnak meg. Nem tudom, hogy egy hónapja mi volt az ebéd, azt sem, hogy ízlett-e. Ha nem kötődik valamihez, nem marad meg. Van viszont olyan, amire egész életünkben emlékszünk.

Nagybátyám egy családi összejövetelen odajött hozzám – félrevonulva ültem -, és a fülembe súgta, hogy: „Mondd azt, hogy p**a!”. Négy-öt éves lehettem, szende kisfiú. Visszasúgtam, hogy nem. Ez megismétlődött többször. Tehetetlen voltam, megalázott, szégyelltem magam, a tehetetlen düh egyre nőtt bennem. Végül, hogy meneküljek, mindenki füle hallatára azt mondtam: „Feri bátyám! Én nem mondom azt, hogy p**a!”. Mindenki nevetett, senki sem figyelt igazán rám, nem védett meg senki, úgy éreztem, hogy elárultak. A szégyenem  elhatalmasodott, elöntött a tehetetlenség érzése, és az a magányérzet, ami addig is bennem volt, tovább nőtt. Sohasem fogom elfelejteni. Ezután mindig ügyeltem rá, hogy ne engedjek közel magamhoz senkit, azokat sem, akikben feltétel nélkül meg lehetett volna bízni, akikre koruk, hozzám való viszonyulásuk vagy tekintélyük miatt felnéztem. Nem sikerült. Annyira megbíztam benned, hogy félredobtam az óvatosságom. Mire ráébredtem, hogy valami nem stimmel, már késő volt. Jött a szégyen, a megaláztatás, a tehetetlenség, a bizalomvesztés, meg a többi. Alig tudtam belőle felállni. (Bocsánat a profán közjátékért, igaz történet.)

Úgy sejtem, hogy gyerekként vagy kamaszkorodban átéltél valamit, ami hasonló érzéseket váltott ki belőled, bár lehet, hogy Te nagyobb intenzitással élted meg őket. Ha így volt, akkor azt átérzem és nagyon sajnálom.

Van olyan emlék, amit úgy él meg az ember, hogy nem tudja időponthoz, vagy időszakhoz kötni, olyan, mintha mindig is lett volna, és mindig is megmaradna.

Ennyi tapasztalattal a hátam mögött már akkor tudom, hogy mi marad meg és mi múlik el, ha megérint valami.

Egy idő után az ember - elegendő tapasztalattal - felkészül olyan dolgokra is, amire mások nem is gondolnak. Felkészíti a testét, a lelkét, a gondolatait, a környezetét. Pesszimizmusnak tűnhet, pedig csak előrelátás. Mindent így sem lehet kivédeni.

Ha elveszítek egy esernyőt, visszamegyek, megkeresem, felveszem és vissza van állítva a status quo. A múltunkkal ez nem így megy. Nincs időgép, hogy visszamenjünk, és megváltoztassuk vagy visszaállítsuk a dolgokat.

Ha  megteszünk valamit, azzal erősen befolyásoljuk a jövőnket. Ha utólag ráébredünk, hogy a döntésünk hibás volt, azt már nem hozhatjuk helyre, az már ott fog maradni örökre a múltunkban, mint egy régi, fehérre festett kilométerkő. Már rég elhaladtunk mellette, de amikor visszanézünk, az még mindig ott fehérlik az utunk mellett. Lehet szépíteni, magyarázni, esetleg megpróbálhatjuk kompenzálni, de a tett, a szó ottmarad, örökre megváltoztatva minket, de legtöbbször mások életét is.

Ha valamit nem tettünk meg, azt nem mindig, de talán pótolhatjuk, viszont ahogy halad az idő, egyre valószínűbb, hogy okafogyottá válik az, amit utólag teszünk. Nem szeretnék úgy lefeküdni esténként egyik nap sem, hogy tudjam: megtehettem volna valami pótolhatatlant aznap, csak elmulasztottam. Nem szeretnék túl sok ilyen kilométerkövet. Ha néha - egy évben néhány alkalommal - kapsz tőlem egy-egy levelet, az csak azért lesz, mert nekem fontos, mert nem akarok elmulasztani semmit. Ne vedd majd zaklatásnak, mert nem lesznek benne kérések vagy kérdések, úgyhogy nem is az.

Ezeket azért tartom fontosnak, mert eltöltöttünk együtt 792 napot úgy, hogy a barátomnak tartottalak. Neked ez az idő a reakcióidból ítélve nyilvánvalóan nem sokat jelent, nekem igen. Ez, és a lelkiismeretem kötelez néhány dologra, a fontosabbakat tudod, hiszen megírtam. Ami gondolatok, érzések, szándékok Rólad szólnak, azokat nem Neked, hanem a barátnak írom, aki voltál.

Már nincsenek olyan ambícióim, mint régebben. Ami kell, megvan, nincsenek túlzott igényeim. Nem kérek és nem várok senkitől semmi extrát.

Már Tőled sem várok semmit. Nem várok már a kérdéseimre válaszokat. Még azt se, hogy megbocsáss, mert nem tudom, hogy mit követtem el, vagy mit nem tettem meg. Amiket Te tettél, vagy nem tettél meg, azért nem haragszom.  Biztos jó okod volt majdnem mindegyikre, úgy sejtem. Tudom, nem érdekel, hogy miket gondolok rólad, bár igaz, hogy nem írtam meg mindent. Nem tudom, de most már nem is érdekel, hogy Te mit gondolsz rólam,  csak remélem, hogy egyszer majd rájössz: nem az vagyok, akinek most tartasz - bármi legyen is az. Azt is csak remélem, hogy amikor az unokáidnak mesélsz majd erről a pandémiás időszakról, nem úgy fogsz majd rám gondolni, hogy én voltam az ördög maga. Talán akkor majd nem fehérlenek annyira azok a kilométerkövek sem. Ha nem így lesz, az sem számít, úgy sem fogok tudni róla.

Lehet, hogy első olvasatra katyvasznak tűnik mindez. Talán nem kellett volna többszörösen összetett mondatokban fogalmaznom. Megpróbáltam egy gondolatfonalra felfűzni ezeket a „gyöngyöket”, minél tömörebben (regényt lehetne írni minden bekezdésből). Néhol talán sántít a sorrend, van, ahol az utalás gyenge, de okos, intelligens embernek tartottalak mindig, majd csak megtalálod az összefüggéseket. Talán gondolatokat ébresztettem, érzelmeket hívtam elő, régi emlékek elevenedtek meg. Ha egyik sem, akkor bocsánatot kérek, csak pazaroltam az idődet, nem voltam elég ügyes. „

 

................. 

Azt írtam neki, hogy nem haragszom. Ez így is van. De elfelejteni ezeket a borzasztóan fájdalmas dolgokat nem tudom. Majd, ha már nem fáj, talán.

Ez után még küldtem karácsonyra, újévre, nőnapra üdvözleteket. Válasz nincs, szilencium van. Most itt tartunk. Még mindig kíváncsi lennék az indokaira, de szerintem hülyén halok meg, ha rajta múlik. Ő egy páriának tart, egy baleknak, akire nem fecsérel semmit, mert nincs benne haszon számára. Egy csodára lenne szükség, vagy arra, hogy ő is átélje, amit én, hogy rájöjjön: nagyot tévedett és nagyot hibázott velem kapcsolatban.

Ez egy ambivalens érzés, ami most bennem fortyog. Szeretem azt az embert, aki mellett dolgoztam két évig, mert az az igazi személyisége, hiszen két évig nem lehet színészkedni, hazudni, de nem szeretem, akivé vált, aki bántott. Szeretem őt, de már nem a barátom, sőt, ha hihetünk a május 5-én írt levelének, akkor még csak nem is ismerem.

A sors egy pillanatra felvillantott valami szépet, reménytelit, aztán ilyen csúf módon elvette, talán örökre.

...

Béla befejezte, de fantáziadús olvasók folytathatják. Az élet majd igazolni vagy cáfolni fogja, hogy melyik befejezés igaz vagy téves. Akkor majd visszatérünk rá.

2021 július

Copyright © Louis Starsky 2021 Minden jog fenntartva.

 

e-mail: louis.starsky@freemail.hu

Oldal: » Louis Starsky - Befejezetlen történet «
Louis Starsky - vers és próza - © 2008 - 2024 - star-louis.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat