(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)
Magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője.
_________________________________________________________
Tartalom:
- - -
_________________________________________________________
Szeptember volt. Az ég üvegharangja
Derűsen kéklett, mint a jó remény
S a nyárutói kert pompája tarka
S arany volt a kert skárlátköpenyén.
Szeptember volt, évadja szép múlásnak.
A férfi, aki költő, állt merőn,
Karját keresztbe fonta, mint a bánat
S végignézett a szőlős hegytetőn.
Elment egy asszony. Tegnap még szerette,
Múzsája volt és hite volt neki,
Ma tudja már: a nő nem szereti.
Elment egy asszony. És a férfi lelke
A távozó után könnyezve száll
S úgy érzi: nem lesz többé verse már.
_________________________________________________________
Mily messze vagytok , emberek,
És én is mily távol vagyok,
Valami titkot keresek,
Az életet, mely elhagyott.
Talán én voltam hűtelen?
Már nem várok és nem adok,
Számomra nincsen kegyelem
És nem segít irgalmatok.
_________________________________________________________
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
_________________________________________________________
Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.
Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?
Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.
A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!
E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!
Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!
Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!
Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!
Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!
Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!
Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!
_________________________________________________________
Hegy oldalán feküdni
Ha május napja jár át
S szívedbe hegedülni
Hallod tavasz varázsát,
Ifjú szemekbe nézni
S kékségre a magasban;
A percet megigézni,
Hogy szárnya mozdulatlan
Ragyogjon még a fényben
S valami régi dalban
Haljon meg észrevétlen,
Ez a boldogság, szépem!
_________________________________________________________
Ó nézz szemembe, oly alázatos bús,
Mély áhítat ég benne s kutyahűség,
Egy jó szót kéreget, mint néma koldús,
Ki lemondóan várja, hogy elűzzék.
Úgy néz reád, mint az Édenre Ádám,
Melyből kiverték, úgy néz rád e két szem
És várja egy szavad halk biztatását,
Hogy ne engedj így elkárhozni mégsem.
Bús férfi én, akartam porba rogyva
Szemedbe nézni, mint a csillagokba,
Hogy sorsomat olvassam és megértsem.
S te egykedvű derűsen és nyugodtan
Valamit gondolsz és én lenn a porban
Látom, hogyan csukódik be az Éden.
_________________________________________________________
Ha volna selymes, karcsú paripám,
A neve Feledés, a vére sárkány,
Ki úgy rohanna, mint tűnt üdv után
A gondolat a balvégzet magányán:
Fölülnék rá s az őszi völgyeken
Széllel rohannék az avart kavarva
S úgy futna tőlem e silány jelen,
Mint porzó láncosfű a zivatarba'
S ahol legőszibb, legfájóbb a táj,
Hol a világ egy szép schönbrunni park,
Szivem, e lázas, torpanó, riadt,
Átugraná a végső akadályt
És Feledés megállna, megigézve
És égre nézne boldog, holt vitéze.
_________________________________________________________
Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme, odavan.
Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.
Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.
Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:
És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!
_________________________________________________________
Apró, vidéki város végin olykor
Megállít egy kis ablak, mely megett
Öreg anyóka a világba bókol,
Mely a szomszéd palánkjával szegett.
Csak néz merően téli csillagokra
Nyárfák fölött, havas felhők között
És néz nyugodtan, egykedvűn s az óra
Tizet kakukkol és a szél zörög.
Mit gondol ő az életről, halálról
És a világról, mely ily szűk neki,
A csillag a lelkébe mit világol
S az óra minek végét hirdeti?
A gondolat tán elszállt már fejéből
S szívében elszáradt a vágy, a gyász,
Mint aki hazatért a temetésről
És tudja, hogy itt nincs föltámadás?
_________________________________________________________
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
_________________________________________________________
Szegedről a piaristák váci noviciátusába került. Első verseit a Szegedi Napló közölte. A rendet hamar otthagyta, s a budapesti egyetem bölcsészkarán 1902–1906 között a magyar-latin szakot végezte. Egyetemi évei alatt a Négyesy-féle stílusgyakorlatokon mély barátságot kötött Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel és Oláh Gáborral. 1905-ben került először kapcsolatba Adyval. Egyetemi hallgató korában sokat dolgozott kérészéletű ifjúsági folyóiratokba (A Tűz, Virágfakadás, ez utóbbit Endrődi Bélával alapította).
Középiskolai tanári oklevelének megszerzése után nem kapott fővárosi állást, csak vidéken taníthatott: Máramarossziget (1906–08), Nagyvárad (1908–11), Szakolca (1911–13), valamint Makó (1913–17) működésének főbb állomásai. Nagyváradon ismerte meg szerelmi lírájának fő ihletőjét, Sárváry Anna színésznőt.
A sok, főleg politikai jellegű támadás miatt tanári pályáját meg kellett szakítania, és visszatért Szegedre újságírónak. Később vidékről fővárosi lapokba is, főleg a Magyarságba és az Est-lapokba küldte írásait, verseit. Súlyos idegbaja először 1914-ben, majd ezután többször is öngyilkossági próbálkozásokba kergette. Tagja volt a nagyváradi Holnaposok társaságának, versei Ady és Babits költeményeivel együtt jelentek meg a Holnap c. antológia első és második kötetében.
A Petőfi (1920) és a Dugonics Társaság tagja volt. 1917-től haláláig állandóan Szegeden élt, a szegedi hírlapok munkatársa, többek között élete végéig dolgozott a Délmagyarországba. Újságcikkeit egyre radikálisabb hangnem jellemezte, s azokban az ország haladását, valamint politikai és társadalmi átalakulását sürgette. 1918 őszén a szegedi Nemzeti Tanács tagja, a Radikális Párt elnöke. A proletárdiktatúra alatt a szegedi Nemzeti Színház direktóriumának egyik vezetője. A forradalom utáni években üldözték, sőt még tanári nyugdíjától is megfosztották. Verseken kívül színdarabokat, krokikat, irodalmi humoreszkeket és paródiákat is írt.
Regénnyel kísérletezett (Orbán lelke), és remek kis – már csak halála után kiadott – írói arcképben foglalta össze Tömörkény István életének és műveinek törekvéseit, érdemeit (Szeged, 1941). A Tanácsköztársaság bukása után is hű maradt 1918–19-ben vallott nemzeti és humanista eszméihez. 1922-ben főszerkesztője a Magyar Jövendő című szegedi szépirodalmi és társadalomtudományi folyóiratnak.
Háromszor is kitüntették Baumgarten-díjjal: 1929-ben, majd 1930-ban és 1931-ben. Élete vége felé főképp a Délmagyarországban jelentek meg írásai. Ő figyelt fel legelőször József Attila költői tehetségére és pártfogásába vette.
Utolsó évei visszavonultságban teltek: a sok igaztalan mellőzés, üldözés és a magány felőrölte idegzetét, végül megmérgezte magát, s már nem tudtak segíteni rajta.
_________________________________________________________