Louis Starsky - vers és próza
»» Válogatás az írott szavak birodalmából ««
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Kosztolányi Dezső
Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső
Teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella
(Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.)
Magyar író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, eszperantista.
* * *
Tartalom:
AZ UTOLSÓ VERS - Giosuè Carducci
A RÍMHEZ - Giosuè Carducci
AKARSZ-E JÁTSZANI?
INEZHEZ
KÖNYÖRGÉS AZ ITTMARADÓKHOZ
MOSTAN SZINES TINTÁKRÓL ÁLMODOM
- - -
_________________________________________________________
AZ UTOLSÓ VERS
Giosuè Carducci
Ó, halvány orgona!
A csillagok a tengerárba hullnak
s kihűl szivem, a dalnak otthona.
_________________________________________________________
A RÍMHEZ
Giosuè Carducci
Áve rím! Te, ki a lantos
vad-kalandos
költeményén égre kel
s fényes, tündökölve izzó
mindenik szó,
hogyha a nép énekel.
Két csók közt a lázas elme
szenvedelme,
míg a zajló tánc forog,
s aztán a vágyat, mely óhajt
és a sóhajt
lágyan összehangolod.
Majd remegve és repesve
szól az estbe,
hogy vidult az ifjúság
s az arató-nép a földön
messze-dörgőn,
lábbal verte ritmusát.
Mily keményen és kevélyen
zúg a szélen
hősi bajnok éneket,
lándzsa vérzik, bús örömtől
felcsörömpöl
s a vas-pajzson elreped.
Ronceval egy ordító lant,
hogyha Roland
kardján ég a gyűlölet,
kürtbe fúj és nappal-éjjel
a nevével
tölti be a völgy-ölet.
Majd sötét, borzadt sörényen
száll serényen,
Babiécán, boldogan,
lágy románccal hősi Cídet
isteníted,
aki zászlók közt rohan.
És a Rhône vizébe mosva
aranyosra
porlepett, zilált hajad,
túlzengesz fülemüléket
s szól az ének,
Toulouse kertjei alatt.
Rondello hajója mélyén
lázak éjén,
a vágy és vitorla vagy,
csók a haldoklónak ajkán,
mely e halvány
hölgy szájára odafagy.
Ó jövel: vagy nem fogant-e
egykor Dante
jámbor és zord rímeket?
Véled ment le haldokolva
a pokolba
s véled szállt a föld felett.
Szép császárnő, a hazámé,
ávé, ávé,
ó latin, királyi sarj,
ím köszönt egy forradalmár,
nem tagad már,
meghajol, csak te akarj.
Ősapáink gondja, éke,
légy ma béke,
légy nekem te áhitat,
adj virágot, gyenge-lágyat,
lenge vágyat
s a haragnak adj nyilat.
_________________________________________________________
AKARSZ-E JÁTSZANI?
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
1912
_________________________________________________________
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulacs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.
1911
_________________________________________________________AZ UTOLSÓ VERS
Ó, halvány orgona!
A csillagok a tengerárba hullnak
s kihűl szivem, a dalnak otthona.
A RÍMHEZ
Áve rím! Te, ki a lantos
vad-kalandos
költeményén égre kel
s fényes, tündökölve izzó
mindenik szó,
hogyha a nép énekel.
Két csók közt a lázas elme
szenvedelme,
míg a zajló tánc forog,
s aztán a vágyat, mely óhajt
és a sóhajt
lágyan összehangolod.
Majd remegve és repesve
szól az estbe,
hogy vidult az ifjúság
s az arató-nép a földön
messze-dörgőn,
lábbal verte ritmusát.
Mily keményen és kevélyen
zúg a szélen
hősi bajnok éneket,
lándzsa vérzik, bús örömtől
felcsörömpöl
s a vas-pajzson elreped.
Ronceval egy ordító lant,
hogyha Roland
kardján ég a gyűlölet,
kürtbe fúj és nappal-éjjel
a nevével
tölti be a völgy-ölet.
Majd sötét, borzadt sörényen
száll serényen,
Babiécán, boldogan,
lágy románccal hősi Cídet
isteníted,
aki zászlók közt rohan.
És a Rhône vizébe mosva
aranyosra
porlepett, zilált hajad,
túlzengesz fülemüléket
s szól az ének,
Toulouse kertjei alatt.
Rondello hajója mélyén
lázak éjén,
a vágy és vitorla vagy,
csók a haldoklónak ajkán,
mely e halvány
hölgy szájára odafagy.
Ó jövel: vagy nem fogant-e
egykor Dante
jámbor és zord rímeket?
Véled ment le haldokolva
a pokolba
s véled szállt a föld felett.
Szép császárnő, a hazámé,
ávé, ávé,
ó latin, királyi sarj,
ím köszönt egy forradalmár,
nem tagad már,
meghajol, csak te akarj.
Ősapáink gondja, éke,
légy ma béke,
légy nekem te áhitat,
adj virágot, gyenge-lágyat,
lenge vágyat
s a haragnak adj nyilat.
INEZHEZ
George Gordon, lord Byron
George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead
(London, 1788. január 22. – Meszolongi, Görögország, 1824. április 19.)
Angol romantikus költő.
Ne mosolyogj sötét szemembe;
hisz vissza nem mosolyghatok:
ó adja ég, ne sírj sosem te,
ha könny nem enyhíti bajod.
Kérded, minő sötét talányok
marják e bús, ifju szivet?
Hiába - nyitját nem találod,
búmat te meg nem enyhited.
Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem bárgyú hírt esdeklek én,
hogy ócsárlom most a jelen bajt
s a kincseim mind elvetém:
de minden elfáraszt meg untat,
mit nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se vigasz lomha búmnak;
szemed sugára is halott.
Ez az a szivós bú, mi zordul
üldözte a bolygó zsidót;
mely nézni sem mer a síron tul
s nem várhat addig semmi jót!
Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök - a Gondolat.
Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!
Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt uton;
csak az vigasztal, hogy a földön
a legszörnyübbet már tudom.
Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol.
_________________________________________________________
DANTE A "CROCE DEL CORVO"-BAN
Sötét szemekkel, űzetvén a sorstól,
rongyokban állt meg a hideg kövön,
ahol magasba szökkent a kolostor
s hideg falak közt nyílt hideg öröm.
Riadva látta szörnyű lángban égni
a fráter a költő tüzes szemét,
amelybe vészesen forgott az égi
tűzrózsafény és a pokolszemét.
Hozzája lépett s kérdé: "Mit keressz te?"
És Dante lelke elszállt messze, messze,
lelkét a poklok lángcsodái tépték.
Majd rátekintett a komor ivekre,
a víg paparcra s tompán megremegve
elfáradottan, sírva nyögte: "Békét!"
1905
(Dante-életrajzában Boccaccio elmeséli azt a valószínűtlen, de hangulatos epizódot, hogy a Franciaországba távozó költő a Pokol énekének kéziratát a Santa Croce del Corvo kolostorból származó Ilario nevű szerzetesre bízta , hogy ő vigye el Uguccione della Faggiolanak, a Purgatórium későbbi énekét Moroello Malaspinának , a Paradicsom énekét pedig Szicíliai Federico aragóniai királynak.)
_________________________________________________________
LANKADT IBOLYA
Lankadt ibolya forró délelőttön
ez a lány. Szája keserű, fáradt.
Úgy mosolyog, hogy fáj s régi álmok
kísértetei játszanak árnyas, nagy szeme körül,
halovány arcán pedig a múlt emlékezik,
mindenre, ami volt. Kopott és megdicsőült.
Szórakozottan megy az utcán. Otthon
sír. Nevetése zavart, mint a szegény
leányoké, kik félnek, hogy megsértik,
vagy lenézik őket. Nyúlszőr-boáját is
azért viseli, hogy alkalomadtán
legyen mivel védekezni, formálni
fejét s maga elé tarthassa, vagy belé-
harapjon. Sokat szenvedett nagyon.
Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték.
Harminchárom éves. Mint Krisztus
abban az időben, mikor keresztre feszítették.
1924
_________________________________________________________
KÖNYÖRGÉS AZ ITTMARADÓKHOZ
Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szűnös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.
De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.
Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át
s széthordva megbocsátó mosolyát
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.
1934
_________________________________________________________
Lánc, lánc, eszterlánc
Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna,
kisleányok bús körében
kergetőzöm én ma.
Nincs semmi aranyom,
jobbra-balra löknek,
körbe-körbe, egyre körbe,
láncán kis kezöknek.
Merre menjek, szóljatok,
hátra vagy előre?
Az erdőbe megbotoltam,
egy nagy, csúnya kőbe.
Voltam én is jófiú,
Istenem, de régen,
csigabigát én is hívtam
künn a régi réten.
Verset mondtam én is ám
gilicemadárra,
magyar gyerek gyógyította,
török gyerek vágta.
Jártam az erdőben is
csillagot keresve,
aranykapun én is bújtam,
és aludtam este.
Nézzetek rám, húgaim,
éjjel most nem alszom,
bámulom a holdvilágot,
véres már az arcom.
Nézzetek rám, lelkeim,
a cipőm levásott,
körmeimmel, kárörömmel
csúnya gödröt ások.
Szánjatok meg, szíveim,
rongyos a kabátom,
szédül a lánc, szédül a tánc,
már utam se látom.
Szeretem a láncot én,
de úgy fáj e sok lánc,
szeretem a táncot is én,
csakhogy ez pokoltánc.
Engedjetek innen el,
hagyjatok magamra,
este szépen süt a lámpám,
este jó a kamra.
Hagyjatok szaladni még,
tündérekbe hinni,
fehér csészéből szelíden
fehér tejet inni.
_________________________________________________________
Üllői-úti fák
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.
_________________________________________________________
Mostan színes tintákról álmodom.
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
_________________________________________________________
Kosztolányi Dezső az Osztrák-Magyar monarchia területén, Szabadkán született. Édesapja Kosztolányi Árpád (1859 – 1926) fizika és kémia professzor, valamint iskolaigazgató volt. Édesanyja a francia származású Brenner Eulalia (1866 – 1945).
Kosztolányi Dezső a középiskolai tanulmányait Szabadkán kezdte meg, de tanárával való konfliktusa miatt kiutasították innen. Szegeden, magántanulóként érettségizet
1903-ban Budapestre költözött és ekkor kezdte meg tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán, magyar-német szakon. Itt találkozott Babits Mihály és Juhász Gyula költőkkel, és életre szóló barátságot kötött Karinthy Frigyessel is. Egy kis ideig a bécsi egyetemre is járt, de nem fejezte be, hazaköltözött és újságírónak állt, mely szakmát élete végéig gyakorolt
1908-ban átvette a költő Ady Endre helyét, aki Párizsba utazott tudósítani egy budapesti lapnak. 1910-ben jelent meg első verseskötete a Szegény kisgyermek panaszai címmel, mely országos sikert aratott, és mellyel egy termékeny időszak kezdődött el Kosztolányi Dezső életében. Szinte minden évben kiadott egy könyve
1913-ban vette feleségül Harmos Ilona színésznőt, aki Görög Ilona néven jelentette meg novelláit. 1915-ben született meg fiúk, Kosztolányi Ádám. 1936-ban, szájrákban halt meg.
* * *
÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 11
Tegnapi: 45
Heti: 91
Havi: 404
Össz.: 26 568
Látogatottság növelés
Louis Starsky - vers és próza - © 2008 - 2024 - star-louis.hupont.hu