(Vitkóc, 1855. április 9. – Budapest, 1889. július 11.)
Magyar költő, író.
Keserüt nyeltem, ah, gyakorta;
De jött rá mindig édes iz.
Nem minden könnyem hullt homokra...
Szerettem is, szerettek is.
Ha beborult az ég felettem
S a föld sivár lett és hideg:
Ragyogó lányszemekre leltem,
Kebelre, mely forrón piheg.
Innen van az, hogy dalaimban
Napfény üz síró felleget,
S pajkos szellő enyelgve illan
A méla szív-romok felett.
Jó sorsom a fényt és az árnyat
Bölcsen felosztá, rendezé.
Nem ölt meg bennem semmi vágyat,
Örömem' unttá nem tevé.
Ha kell szenvedni: készen állok.
A fájdalom még sírni hajt;
És látva ezt a szép világot,
Még felkiáltok: Édes élni rajt'!
_________________________________________________________
Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed';
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? ... Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived:
Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Mig, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe';
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled;
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő sziv sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.
* * *
Elég a napnak terhe mára;
Ne töprengj a világ során.
Arany nedűt tölts a pohárba
És idd ki vígan, szaporán.
Hajrá, szamár mind, a ki tűri,
Hogy gond zavarja éjjelét.
Kicz-kocz, a rosz kedvet legyűrni:
Ez a valódi bölcseség.
Ne bánd, ha a rossz véleményü
Világ korhelynek is nevez.
Vizet iszik a békavérü,
S azért a józan még sem ez.
Ne hajts jámbor filiszterekre,
Italuk hadd legyen savó.
Kicz-kocz, kinek van vére, lelke
Annak nem víz, de bor való.
Ne jajgass, hogyha életednél
Jobban szerettél valakit,
S mert szegény ördögnek születtél,
Más pénzeért veled szakit.
A nő csak nő légyen, ne bálvány;
Mert akkor kinevet s lenéz.
Kicz-kocz, öleld, csókold, ha rááll:
Ha nem: mást lelni nem nehéz.
Barátod is volt szebb időkbe'?
Rábiztad minden titkodat.
Karod, szived megnyilt előtte;
Ismerte minden álmodat.
S kisült, hogy önző, írigy, álnok,
Örül, ha bajt okoz neked...
Kicz-kocz, ne légyen más barátod,
Mint a ki bort iszik veled.
Ne bánd, hogy nem tudsz boldogulni!
Nézd a világnak ezreit;
Zöld ágra jut, ki ért hazudni,
Csuszik, csal és hizelkedik.
Az életből nem tudtad-é meg,
Hogy az igazság meztelen?...
Kicz-kocz, szörnyű bolond az élet;
De van vigasz, csak bor legyen.
Hajszoljon más, mig holtra fárad,
Csalárd szerencse, tégedet;
Legyen más rabja kapzsiságnak,
Lesvén, arany, csengésedet:
De borozó vig társaságnak
Pohárcsengése szebb zene.
Kicz-kocz, minden jó, hogyha másnap
Nem fáj a czimborák feje.
* * *
Az Emma ciklusból
Mint nyári éjszakán
A csillagot:
Úgy nézlek csöndes vággyal én,
Ha egyedül vagyok.
S mint nyári éjszakán
A csillagok:
Zajló szivem hullámiban
Szép szemed úgy ragyog.
* * *
e-mail: louis.starsky@freemail.hu