Louis Starsky

 

 

 

 

---

Mikor eljöttél

A kutya

Szabadulás

Álarc

Hideg

A földön ülök

 

 _________________________________________________________

 

 

Mikor eljöttél

 

 

 

Mikor eljöttél, a mindenséget hoztad el.

 

Nem vagy már, világom lassan parazsal el.

 

Ha vártál volna kicsit, hát csodákat látsz,

 

Ha bíztál volna kicsit, mindent megtalálsz.

 

 

 

Úgy mentél el búcsú nélkül, 

 

Hogy nem tudtad, mi maradt végül.

 

Esélyt sem adtál magadnak.

 

Sorsod kövei várnak. 

 

 

 

 Copyright © Louis Starsky 2022 Minden jog fenntartva.

 

 * * *

 

A kutya

 

 

 

A kutya behúzódott az óljába. Öreg volt. Látása, hallása megromlott az utóbbi időben. Nem ugatott már, mert olyankor belehasított a fájdalom, ott belül, valahol. Nem is igen evett, csak immel-ámmal, vizet is csak azért lefetyelt, mert a hideg kellemesen hűtötte a hasát. Olyankor, ha kicsit jobban érezte magát, még aludt is néha. Egyébként nem abba a fajta éber álomba merült, mint régebben, hanem csak pihent, és várta, hogy jobban legyen.

 

 

 

Az ember nem háborgatta. Előtte, míg azok ketten voltak a másik emberrel, szinte mindíg láncon volt. Aztán történt az a dolog. Előjött az ember. A kutya mindjárt megvizslatta: először az arcát, aztán a kezét, hogy benne van e az ostor. Sokszor kikapott, volt hogy egész nap az ólban gubbasztott, mert fájt minden mozdulat. Most az ember kezében kosár volt, úgyhogy ez felvidította. Ilyenkor nem szokta megverni, csak a lábától kellett elhúzódni, nehogy megrugja. Csaholt néhányat, aztán, hogy az ember ránézett, belenyalt az üres táljába. Ilyenkor néha kapott valamit. Most nem. Az ember elment a fészerhez, megrakta fával a kosarat. Ahogy kifordult az ajtón, megtántorodott, a kosarat elejtve eldőlt a küszöbön.

 

 

 

A kutya csaholt még néhányszor, aztán, ahogy figyelte az embert, rájött, hogy baj van. Nem tudta visszafogni magát, elemi erővel tört ki belőle a vonyítás. Nemsokára előjött a másik ember, odaszaladt a fészerhez, aztán vissza. Aztán újra ki, valami takarót is hozott. Nemsokára jött több ember is, idegenek, erős, furcsa szagokat hoztak. A kutya még ekkor is vonyított. Az egyik ember, egy nagydarab kiáltott neki valamit, felemelte a kezét és feléje lépett, nagyot toppantva. Ekkor felrémlett benne az ostor képe, a fájdalom emléke, és ez elterelte a figyelmét: abbamaradt a késztetés a vonyításra. Elszégyellte magát, lekushadva figyelte tovább az embert. Kis idő múlva feltették valamire és elvitték. Ugatott, amíg csak mozgást látott.

 

 

 

Napokig nem történt semmi. Kapott enni, inni. Aztán megjött az ember. Ha meglátta, behúzódott a vackára, mer az embernél mindig volt egy bot. Lassan járt az ember, nem kiabált, azzal a bottal pedig sohasem ütötte meg. Ostorral sem. Neki viszont mindig az ostorcsapások jutottak eszébe. Aztán egyszer csak a másik embert nem látta többé. Bár előtte mindennap ott sertepertélt kinn, de nem igazán számított az ő világában. 

 

 

 

Aztán történt valami. Megkapta az ennivalót, be is falta, ahogy szokta. Furcsa volt neki, hogy az ember ott áll nem messze, nézi, ahogy eszik, nem hagyta ott, ahogy szokta. Amikor befejezte, az ember odament hozzá, lehajolt. A kutya a földre tapadva, vinnyogva várta, hogy mi lesz. Az ember mormogott valamit és levette a nyakáról a szíjat. Amikor rájött, hogy nem fog kikapni, hanem ez valami jó dolog, akkor felugrott, vidáman csaholva, vinnyogva körbe-körbe rohangált. Még a botot is megfogta egy pillanatra, ahogy elszaladt mellette. Hamar kifulladt, a lábai is megfájdultak, úgyhogy amikor az ember magára csukta az ajtót, lefetyelt egy kis vizet és behúzódott a kuckójába.

 

 

 

Azontúl sohasem volt megkötve. Ha a kerítésen kivül látott nyulat vagy fácánt, szivesen megkergette volna őket, de csak ugatott, innen bentről. Fiatalon azon a rozoga kerítésen pillanatok alatt kijutott volna, de már nem akart kimenni. Itt volt az ő világa. Nem is emlékezett rá, hogy valaha is másképp lett volna. Itt kapott enni, inni, az embert ismerte, mindenki más csak sokadrangú volt. Ehhez az élethez hozzátartozott az ostor, néha az éhezés, szomjazás, ugyanúgy, mint a télhez a hideg, a nyárhoz a forróság.

 

 

 

Amikor az ember kijött, odaballagott hozzá. Az mondott valamit, aztán kinyitotta a pinceajtót. A kutya, mióta nem volt megkötve, mindig megvárta az ajtó előtt. Furcsa, dohos szag volt ott benn, nem szerette, lépcsőn meg sohasem járt, idegenkedett tőle. Aztán az ember jött vissza, a lépcsőn lassan lépdelve, a botjával kopogva. Már majdnem felért, mikor elakadt a lába a lépcsőfokban, és elejtve, amit hozott a kezében, nagyot kiáltva visszazuhant. A kutya óvatoskodva lemerészkedett. Mikor odaért az emberhez, a dohos szag mellett megérezte a vér szagát is. Kitágult pupillákkal figyelt: az ember nem lélegzett. Az ösztönétől sarkallva vonyítani akart, de belül megpattant valami, csak egy hörgés tört fel belőle. Rögtön megérezte a vér ízét, ahogy feltört a torkából. A fájdalom miatt, meg hogy elhagyta az ereje, lerogyott a padlóra.

 

 

 

Ahogy nőttek a vértócsák, egy idő után összeértek. Az ember vére és a kutya vére.

 

* * *

 

Szabadulás

 

 

 

Ügyes volt. A testvérek közül már csak ő volt életben. Ez volt a második tele, úgyhogy az életbenmaradás csínját-bínját ismerte már. Minden nap, az este közeledtével körbejárta a területét. Sokszor megállt, minden mozgásra figyelt. A tapasztalatai alapján osztályozta a benyomásokat. Felrepült nagy kiabálással egy fácán. Na, ebből sem lesz vacsora. Fiatalon az ilyennek utánaszaladt, órákig próbálta becserkészni, hiába. Már tudja, hogy ha nem tud észrevétlen a közelébe osonni, akkor felesleges utána szaglászni.

 

 

 

Már majdnem körbeért, mikor egy macska szagát érezte meg egy csapáson, amin keresztülvágott. A szag olyan friss volt, mintha csak pár méterre lenne a gazdája. Megmerevedett, fülelt, hátha meghallja, hogy hol van a potenciális étek, lassan fordítva a fejét, körbe is nézett. Esteledett már, pupillája kitágult. Hiába volt kitünő a látása, akár tíz lépésre is lehetett a macsek: ha nem mozdult, nem vette észre. A mozgást viszont meglátta, bármilyen messze is legyen.

 

 

 

A kövér cicát a hasa buktatta le. Ott, ahol nyáron, soványan elfért, most a dudorodó hasa miatt nem. Letört egy száraz gazszárat. A róka rögtön beazonosította a helyet egy bokor mögött. Egy villanásra látta is, merre ballag a zsákmány, úgyhogy az ösztönei, tapasztalata megsúgta, hogy kell megközelíteni, hogy minél később vegye észre. Halkan, néha körbefigyelve egyre közelebb jutott.

 

 

 

Hogy a macsek mit látott vagy hallott, azt a róka nem tudta meg soha, de a cica úgy kirugott és eliramodott, mintha látta volna a rá leselkedő veszélyt, pedig az a háta mögött volt. A róka egy pillanat alatt felmérte, hogy van még esélye. A cicus a bejáratott útvonalán futott, elég kacskaringósan, az üldözője meg kutyagörbe mentén, egyre közelebb hozzá. Ekkor történt a baj.

 

 

 

A macska megkerült egy láthatatlan sarkot, a róka meg levágta. Egy csattanást hallott, majd bucskázva elterült a fűben. A fájdalom a mellső lábában csak ekkor tudatosult benne. El akarta rántani a lábát, de a fájdalom ekkor járta át igazán. Körbefigyelt, fülelt minden felé. Attól tartott, hogy itt van valahol, aki kirakta a csapdát. Csend volt, nem mozdult semmi. Már messze járt a cica is.

 

 

 

A fájdalom egyre égette a  mancsát. Próbált kiszabadulni, de ha mozgott, csak rosszabb lett. Hol feküdt, hol ült, várt. Hátha elengedi az a valami. Teljesen besötétedett, borongós idő volt, még a csillagok sem fénylettek. Egy idő után rájött, hogy nem tud innen szabadulni. Attól tartott az első pillanattól, hogy rátalál valaki és akkor vége mindennek: elfutni nem tud.

 

 

 

Próbálta a szájával leszedni a csapdát. Ekkor határozta el magát. Másképp innen nem szabadulhat, csak ha itthagyja a lábát a félelemmel, a fájdalommal. Nekiállt rágni. Néha megrántotta a mancsát, hátha enged már annyit, hogy egy végső nyilallással elszabadulhat. Nagyon fájt. Már az ég is kiderült, mire végzett. Még egy darabig ott maradt, nyalogatta a csonkot, majd elindult három lábon bicegve a vacka felé.

 

 

 

Erről nem volt tapasztalata, de érezte, hogy meg fog változni az élete. Most majd sebláza lesz, talán nem fertőződik el a seb, ha nyalogatja. Talán éhen sem döglik, míg gyógyul a lába. Azt is sejtette, hogy ha mindezt túléli, másképp kell majd élelmet szereznie, így sántán még egy óvatlan, süldő nyulat sem érne utol. Nem tudta mit hoz a holnap, de azt tudta, hogy lesz holnap. Aztán még egy nap, meg még egy. Talán. Hiszen eddig is így élt. Sosem gondolt rá, hogy feladjon valamit, bár sosem tudta, hogy mi fog történni. Csak azt tudta, hogy élni kell.

 

* * *

 

 

 

 

 

Álarc

 

 

 

Álarcot veszek.

 

Csúf leszek.

 

Undorító szörnyeteg.

 

 

 

A közöny álcája lesz

 

Rajtam, nem ismersz

 

Meg. Vátesz. 

 

 

 

Ha majd véget ér a bál,

 

S mindenki álarc nélkül áll,

 

Rájössz: rosszul választottál. 

 

 

 

De nincs több tánc.

 

Mindegy már mit kivánsz. 

 

* * *

 

Hideg

 

 

 

Kő vagyok. Szobor, néma talány.

 

Üres héj, kagyló a sziklán. 

 

Füledhez tartod, hallod a tengert. 

 

Üres zúgás, nincs benne élet. 

 

 

 

Messze vagy. Nálad van mindenem.

 

Csupaszon állok, úgy érzem

 

Les sunyin a magány. Félek,

 

Fázom. Adj rám valamit, kérlek. 

 

* * *

 

A földön ülök

 

 

 

A földön ülök, rovok átkos

 

Jeleket a porba, vajákos

 

Botomban varázslat. 

 

 

 

Jeleimet meghúzom,

 

De igézett viharom

 

Eltörli, mint az imákat. 

 

 

 

 

 

 Copyright © Louis Starsky 2021 Minden jog fenntartva.

 

* * *

 

e-mail: louis.starsky@freemail.hu

Oldal: » Louis Starsky - morzsák «
Louis Starsky - vers és próza - © 2008 - 2024 - star-louis.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat