Cholnoky Viktor

 Cholnoky Viktor

Született: Cholnoky Győző

(Veszprém, 1868. december 23. – Budapest, Józsefváros, 1912. június 5.)

Magyar író, újságíró, műfordító.

---

Tartalom

Aforizmák

A sekrestyés

A szürke ember

- - - 

Életrajz

_________________________________________________________

 

Aforizmák

Nem próféta az, aki vizet nem prédikál és bort nem iszik.

*

A szamárfülnek két határozott előnye van. Az egyik az, hogy nem lehet belőle kocsonyát főzni s így nem rontja el az emberek gyomrát; a másik az, hogy bele lehet görbíteni a legokosabb könyvbe is.

*

A katekizmus jóra való restsége mellett kétségtelenül van a világon jóravaló restség is.

*

A férfira a lelkében következik el a klimaktérium. A félmeghalásnak az a rettenetes napja, amelyet megér mindenki, aki nem pusztán csak Darwin-bizonyíték és amely irtózatosabb az igazi halálnál, mert nem feledést hoz, hanem szakadatlan emlékezést.

*

Könnyű szerénynek lenned, amikor dicsérnek. Akkor légy szerény, amikor szidnak!

*

Ha a tulajdon lopás, akkor a munkabér minősített lopás.

*

Vajon mit szólna hozzá a gólya, ha megmondanák neki, hogy nem ő hozza a gyermekeket.

*

A legtisztább lelkű ember is kerülhet olyan képtelen helyzetbe, hogy úgy érzi magát, mint a hermelin, amelyik kilencet kölykezett.

*

Mi a halál? Talán az örök tegnap?

*

Ingyen csak az ellenségemtől tanulhatok.

*

Minden ember annyit ér, amennyi fájdalmat elbírni képes.

*

Csak a bolondok becsületesek és a mai büntetőtörvény csak a bolondokat bünteti.

*

Az újságíró az igazi „gémlábú sas”. Érzi a szárnyát, de a mestersége arra kényszeríti, hogy repülés helyett csak nagyot lépjen.

*

A napamasszony-tragédiáknak és –komédiáknak az oka az az anyavizmus, amely kiirthatatlan a nőből.

*

Mi a gyermeknevelés? Küzdelem a saját magunk kiújuló hibái ellen.

*

Az ember csak akkor tudja, hogy mennyi boldog házasság volt a világon, ha szorgalmasan olvassa a lapok gyászrovatát.

 

Top

 _________________________________________________________

 

A SEKRESTYÉS

 

A Szent Mihályról elnevezett püspöki székesegyháznak a sekrestyése nagyon rossz képű ember volt. Apró és üveg pitykegombhoz hasonlatos a szeme, alacsony a homloka, O betűre kanyarodott a lába. És ha megfigyeltétek a láb összefüggését a lelkülettel, akkor megtudjátok, hogy az egyenes lábú emberek azok, akik egyenesen, becsületesen, de régi nyomokon járják végig az élet ösvényét, az X-lábúak azok, akik hajlongó menésükkel hol jobbra, hol balra biccenve, mindig keresnek valamit - talán az algebrabeli nagy ismeretlent -, az O-lábúak azonban azok, akik a nulla gonosz erejével tudják odatolni magukat a számottevők elé, és akkor csak egy hitvány kis pontnak kell még melléjük kerülni, és tizedes törtté zúzzák maguk mögött a legnagyobb értékeket is.

 

A sekrestyés tehát O-lábú volt, és a pont mellette az volt, hogy mindenhez értett. Nemcsak a templombeli tennivalókat végezte el pontosan, hanem értett a reverendaszabáshoz is - mert a csillagzata szerint szabónak született -, apró, patkánykörömszerű kis kezével úgy tudta jártatni a beretvát, hogy az összes kanonokok, még a nagyprépost is, rája bízták a tokájukat, azonkívül pedig birtokában volt annak a titoknak, hogy hogyan kell az újonnan csinált cipőt kényelmesre tiporni ki. Mert tudni kell, hogy a Püspökvárba való feljáráskor, de különösen a lefelé való haladáskor meg a Piac tér kövezetén, amit talán még boldogult emlékű első királynénk, Gizella csináltatott, nehéz a járás kanonoki lábnak az új cipőben, azért tehát Horvátnak, a város legjobb vargájának a kétforintos remekeit a papok előbb mindig a sekrestyéssel tipratták ki. Az hordott előbb egy hétig minden olyan csizmát és cipőt, ami a Várnak készült, tehát mindig új cipőben járt, és soha tyúkszemet nem kapott tőlük. Mert az O-láb olyan, hogy azon még a tyúkszem sem terem meg.

 

Ezért a többrendbeli kvalitásáért tehát a sekrestyést, név szerint Buhina Józsefet a papok nagyon megbecsülték. A káptalannak abban a kicsiny kis házában adtak neki kényelmes, háromszobás, kertudvaros lakást, amit kegyes alapítványképpen misemondásért hagyott rájuk még a tizenötödik század végén valamelyik úr a Szalókyak közül. Mert abban az időben ennek a nemzetségnek volt ott birtoka mindenfelé, a városban is, a város környékén is. A becsületes kőből épített épület túlélte a török ostromot is az ezerötszázadik esztendő végén, és eltűrte kőnyugalmában azt is, hogy a pogány éppen oda föléje, a Várhegy oldalára épített minaretet, amelyiknek az erkélyéről az imám majdnem kilencven esztendeig - mert ezt a várost csak későn tudta megvenni a fekete képű Musztafa - hirdette, hogy csak egy az isten, de elhallgatta azt, hogy nyavalyatörős az ő prófétája.

 

Elbírta ez a ház az évszázadok súlyát, elbírta a föléje épített minaretet is, még akkor is, amikor, hogy nyolcvanhat után kitakarodott a török csaknem egészen az országból, a városbíró meg a tanácsos elhatározta, hogy ebből a hegyes kőtűből hasznot húz; majd ezentúl vigyázótorony lesz, ahonnan a két városi darabont, a Hajagos meg a Harák ügyelhet éjszaka is a város nyugalmára. "Tűzre, vízre vigyázzatok"... és még minden éjszakai órán, konduláskor megfújják a kürtöt is. Hogy az emberek annál jobban és biztosabban tudjanak nyugodalmasan aludni.

 

Nem tudom, de valószínű, hogy ezekre az éjszakai kürtriadalmakra csaknem minden ember felébredt a városban, a sekrestyés kivételével. Mert hozzá volt onnan a feje fölül jövő hanghoz nagyon szokva. És a molnár is akkor ébred fel, amikor a malom abbahagyja a zakatolását, és amikor 1848 márciusában befagyott egyszer a Niagara vízesése, a körülötte lakók éjnek évadján kiszaladtak a házaikból, mert azt a szokatlan csendet ők egyszerre úgy értették, hogy vagy az ég szórja a legdübörgőbb villámait, vagy pedig a földrengés zúg már lent a lábuk alatt. Mert minden csak megszokás dolga, az ember az éjjeli mécseshez is hozzászokik, és akkor ébred fel, amikor az alvó szeme sötétségén keresztül is észreveszi, hogy most sötét van.

A sekrestyés tehát szerette a tornyot, és szerette nagyon a maga kicsiny lakását is, ami úgy volt odaragasztva a Várhegy sziklájához, mint a füstifecske fészke. Hanem azután eljött csak az idő, amikor a vigyázótorony egyszer csak megváltoztatta a nevét. Tűztoronnyá változott át, mert a városban a kor követelményei szerint megalakult az önkéntes tűzoltó-egyesület, a két városi darabontot leparancsolták a torony henger alakú kis szobájából, éjszakánkint ott négy-négy tűzoltónak öltözködött úriember állt őrt, és vigyázott a város biztonságára. Mert az úgy mellékesen nagyon jó mulatság is volt, mivelhogy az a négy fizetett tűzoltó, akiket a város alkalmazott az önkéntes urak rendelkezésére, szorgalmasan, szívesen és jó salláriumra hordta a bort a Kúriából, ami nem valami mogorva törvénytévő testület volt, hanem az öreg Raszlinak a jókedvű vendégfogadója. Egészen jó mulatság volt ez a tűzoltóság, és a városi főügyész, aki egyúttal főparancsnok is volt, az éjjel felvitte a toronyba a Jancsi cigány bandáját is, és az erkélyről éjjelizenét adatott vele az egész városnak.

 

És hogy a tűzveszedelem elkerülésének az ügye még biztosabb legyen, az öreg Perémy kanonok a saját pénzéből odaépíttette a sekrestyésház egyik ódon hajlású fülkéjébe a Szent Flórián szobrát is. Szép, rücskös felületű homokkőből szabta ki a kéményseprőknek és tűzoltásnak ezt a védőszentjét a kőfaragó, és hogy lehetően eltűnjenek a testéről a lyukacsok, befestette csinosan haloványlila színre. Ő azt gondolta, hogy a szentek mind lila színűek. A kanonok pedig odavésette a szobor talapzatára a kegyes felajánlást, ami így kezdődött: "Ex devotis oblatis"...

 

Igaz, hogy voltak rosszlelkű emberek, akik ezt a felírást úgy magyarázták, hogy Perémy kanonokot előbb Oblattnak hívták, de ez nem volt igaz, mert az apjának még becsületesen Piringer volt a neve, de azért a város túlnyomó közvéleménye mégiscsak a csodájára járt az új Flórián-szobornak, és egyhangúan elismerte, hogy a városról most már a tűzveszedelem - ami pedig ott olyan gyakori volt - el van hárítva örök időkre. Mindenkibe valami biztonságérzés szállt bele.

 

Csak egy ember haragudott a Flóriánra, egy volt, aki szinte vetélkedő társának érezte a szobrot. A sekrestyés, ő a háza falába épített szentnek a szobrában csak kellemetlen lakótársat, jövevényt látott a maga hajdan oly békességes hajlékában, és kezdte benne meggyűlölni az egész tűzoltóságot, mert érezte, hogy ez a szobor őt onnan, abból a házból, amit már egészen magáénak tartott, és úgy is szeretett, előbb-utóbb ki fogja túrni.

 

A rossz emberek előérzete sohasem csal, és Buhina sejtelmét is igazolta a jövő. Mert a tűzoltóság nagyon felvirágzott abban a városban, és az egyesületnek volt már annyi pénze, hogy beszerezhetett már egy hidrofort, tömlőhordó kocsit, meg két lovat is. Azokhoz azonban már kaszárnya is kell. És hol lehet tűzoltókaszárnya másutt, mint a tűztorony aljában? És kinek kell megnyitni az erszényét, ha a köznek való adakozásról van szó? A káptalannak. A káptalan odaajándékozta a váraljai házát a tűzoltó-egyesületnek, és kitelepítette belőle a sekrestyést, adván neki új lakást valahol lent a völgyben, a Benedek-hegy alatt. Buhina a legrettenetesebb belső indulatoktól forrongva hagyta oda régi lakását, és amikor kezében az utolsó cserép muskátlival - mert ez a rossz ember csodálatosképpen szerette a virágokat - befejezte a hurcolkodást, akkor megfenyegette a szabadon maradt bal öklével a Szent Flórián szobrát. Szótlanul, de a szemöldöke összeráncoltságából hangzott ki az üvöltő bosszúhang: "Te üldöztél ki innen!"

 

A régi házat azután lebontották, hidrofornak, kocsinak, lónak való színt építettek belőle, nagy, fazsindelyes tetővel, aminek az egyik hajlása egészen odanyúlt a tűztorony alá. Jó nagy padlása volt az épületnek, azt a berhidai földesúr jóvoltából megtömte a tűzoltó-egyesület szalmával is, szénával is, hogy a lovak is olyan jól érezzék magukat az egyesületben, mint az urak. A régi épületből csak a Flórián-szobor maradt meg a fülkéjével együtt. Azt kegyeletből is meg biztonság okáért is ott hagyták.

A tűzoltókaszárnyával szemben, a piacon volt egy gémeskút, amelyik két vödörre járt, és abban az időben a városban egy ulánussvadrony volt állomáson. Büntetésből, mert a nagyobb garnizonban a tisztjei kissé rendetlenül viselték magukat. A gémeskút és az ulánussvadrony pedig itt úgy kerülnek össze, hogy a kútgém egyik vödre a most elmondandó éjszakán lent volt a kút fenekén, a másik ellenben magasan fent volt a levegőben, és benne a Nagyszájú herceg ült. A Nagyszájú herceg tulajdonképpen a nassaui herceg volt, de mivel éppen csak valamivel előbb mediatizálták őket, tehát a mi seregünkben vállalt mint ulánus kapitány magához méltó rangot, és - nem merném ugyan egészen bizonyosan mondani - alighanem őmiatta változtatott a svadrony olyan gyakran állomáshelyet. Végre is, ha valaki "Durchlaucht", akkor nem fog még a Raszlinál sem mást inni, mint Veuve Cliquot-t, mert akkor még ez volt a Pommery.

 

Lent, a kútban levő vödörben ellenben szintén nem víz volt, hanem pezsgő, tudniillik Trevani főhadnagy, aki arról volt nevezetes, hogy ha vacsora után leejtette a szivarját, nem mert lehajolni érte, mert az oldalmozdulatra kicsordult volna a szája szegletén az özvegy Cliquot asszony, akiért pedig kár volna.

 

A herceg meg a főhadnagy azért ültek a vödörben, mert a vacsora után - úgy éjfél után két óra lehetett - hintázásra jött meg a kedvük. Hol egyik húzta le a másikat, hol meg a másik az egyiket, ahogyan nekilendítették a kútgémet. Ez egészen jó mulatság, és a Nagyszájú herceg onnan felülről éppen lekiáltott a kútba, hogy:

 

- A... á... ha! Halt! Tűz van!

 

A hercegnek csakugyan nem a szeme sziporkázott, hanem valóban: a tűzoltókaszárnya tetején láng csapott fel. Dehogy csapott, rosszul mondom. Keskeny, vörösbarna, még füsttől fedett nyelvét öltötte ki a lángördög a tűzoltókaszárnya széles, zsindelyes tetején. Csak egy fénycsóvát vetett bele a levegőbe, de a herceg ennél a felvillanásnál is észrevette, hogy a Flórián-szoborral szemben lévő Kolompáros-háznak a kapualjába hirtelen belapul egy éjszakánál és sötétségnél is gonoszabb árnyék. A következő pillanatban azután a tető alján is, az eresz alól, előbújtak a kisebb ördögök, a kék nyelvű lángsugarak, azzal az alattomos sziszegéssel, ami tanúbizonyságot tett arról, hogy ott benn széna meg árpaszalma ég. És még egy pillanat, és lángban volt az egész tető. Mert a zsindely nem bírta akkor már a belső hőséget, és kilobbant magától.

 

Az éjszaka elvilágosodott, a csillagok elsápadtak az égen a veszedelem láttára, fent meg a tűztoronyban, ahova pedig már felcsapott a láng, elkezdték félreverni a harangot. Irtózatos hang ez, csaknem olyan lelket rázó, mint a Hamlet monológja, és a nassaui herceget is egyszerre kijózanította. Beleordított a kútba:

 

- Trevani! Tűz van! Halbmastra a kútgémet, hogy én leugorni a kávára. Azt a gazembert én már látni!

 

Trevani roppant gyakorlott volt a kútgémmel való hintázásban, azért pontosan úgy lendítette meg magát a vödörrel, hogy ő alulról, a herceg meg felülről éppen a kút porfirkávájáig érkezzen meg. Neki magának nehezebben esett a kimászás, a herceg azonban tüstént talpra ugrott, és rohant egyenesen a Kolompáros-ház kapuja felé. Akkorra már összeszaladtak a szomszédos házakból is az éjszakából felriadt emberek, és csődület támadt a tűzoltókaszárnya körül. Tanakodtak is, hogyan lehetne megmenteni az égő kaszárnyából a hidrofort.

 

A lárma, a zajlás azonban nem bántotta most a herceget. Tudta, hogy hova kell neki menni. Oda, a sötét kapu alja alá, ott van a tűznek a kezdete. Kirántotta a széles pengéjű, nehéz lovaskardját, és úgy szaladt előre, hogy Trevani lihegve is alig érte utol.

 

Akkor világos volt már minden, és a kapu aljában ott állott a sekrestyés. Lapulva, a szőrtelen arcán a maga gyújtotta rémületből való irtózás izzadt visszfényével. A herceg egyenesen odarohant rá, és nekiemelte a kardját.

 

- Gazember! Felgyújtottad a tűztornyot!

 

A sekrestyés egy pillanat alatt keresztülszaladt az égő ház alá, és halálos rémületében odamenekült a Flórián-szobor mögé, abba a falfülkébe. Ott biztos a kardtól. És hörögve, önkívületlenül ragadta meg a szobrot, beléje kapaszkodott, és felkiáltott:

 

- Szent Flórián, segíts!

 

Abban a pillanatban omlott le az égő kaszárnya tűzfala, a nassaui herceg kardja már hiába suhintott, mert csak izzó téglát talált, a Flórián-szobor kidőlve a mögéje növekedett lángtól lefeküdt, és kősúlyával halálra nyomta a beléje kapaszkodó sekrestyést.

 

 Top

 _________________________________________________________

A SZÜRKE EMBER

A hazug hold fogyatkozóban volt, s a növekvés C betűjét mutogatva úszott le az ég kárpitján, amelyet nyugtalanul, apró hullámzással vert vissza a Vág siető vize. ez az indulatos, ideges, neuraszténiás folyó úgy ömlik bele Komáromnál a Duna nyugalmas, lassú verésű, nyárspolgár folyásába, mint ahogy az idegbeteg megy a szanatóriumba, ahol vagy gyógyulást, vagy elnyugvást talál.

A Dunán pedig lassan úszott alá egy hajó. Csak a kerék verte víz ütött neszt körüle; a fedélzetén úgy, mint a gyomrában, minden csendes volt. elhagyta a Csallóköz unalmas agyagpartjait és mindig-egy fűzfaerdeit, és Komárom fölött kijutott a Nagydunára. Ahol a komáromi sziget van, a kökénybokroknak és a barackfáknak a szigete: ott egyszerre megmozdult valami a néma hajón. Fekete árnyék surrant fel a fedélzetre, nesztelenül ment a korlátig, átvetette magát rajta, és minden kis lécet, a deszkaösszerakásnak minden hasadékát kihasználva, kúszott alá a víz színéig. A Duna csobbant egyet, a hajó tovább dobogott, a víz apró gyűrődésű sztaniolján fekete pont jelent meg… úszó fej, amely a part felé törekedett… ekkor hajnalodott már.

I.

Másnap este a komáromi Anglia kioszkjában a tisztek még együtt ültek beszélgetve. Talán közöttük volt Kacsuka Imre is, a Timéa szerelmese. De az időt kisvárosban nem a katonatisztek szerint mérik, akik későn fekvő és korán kelő emberek. Komárom polgársága, a Brazovicsok, Tímárok és Fabulák aludtak már, vagy legalábbis fekvéshez készülődtek.

Az Öregvárban is ott volt már a hivatalos éjszaka. A kaszárnyák elsötétültek, a dunai bástya is alva heveredett végig a finom gyeppel benőtt sáncárkok oldalán, a Cigánymezőre pedig a Vág köde terített rá egy éjszakára való szemfedőt.

A vár kapuja előtt, ott, ahol az Anglia porondos parkútjai merev átmenetlenséggel változnak egyszerre fortifikációs szögletekké, ott állt már az éjjeli őrszem. keményen kipödrött bajuszú magyar legény – Rudolf-baka. Unalmában hol a fák csúcsát nézte, hol a várárok sötét mélyét. Unalmasak ezek az őrállások és céltalanok, mert úgysem történik soha semmi. katonai formalitás az egész.

De ma mégis történt. A baka felneszelt, mert az Anglia felől megfordult a kora ősz lehullajtotta avarlevél. Öreg, szürke, görnyedt hátú és dadogó lépésű, alacsony emberke baktatott a várkapu felé. A ruha dibdáb módon lógott rajta, a szemére húzott süveg alól jóformán csak a piszkosszürke szakálla látszott ki. A lábán papucs lehetett, mert a lépése nem kopogott, csak a porond csikordult meg néha, meg az avar zörgött.

Már esti kilenc órától fogva tilos a váron való keresztüljárás, azért az őrszem, amint meglátta a közelgő öreget, kemény hangon rákiáltott:

– Állj, ki vagy!

A szürke ember egykedvűen kullogott tovább, egyenesen a várkapu felé. A baka pedig erre, az írásos szabály szerint, lekapta válláról a puskát, s előrelépve egyet, megint rákiáltott:

– Állj, ki vagy!

Az öreg süket egykedvűséggel bandukolt előre. ott állt már, egészen szemben az őrszemmel, s mielőtt ez harmadszor is rákiálthatott volna, kinyújtotta kezét a puska csöve felé…

II.

Éjfélkor az őrjárat, amely az őrszemek felváltását végzi, a vár nagykapuja elé állított bakát a földön fekve találta. Arccal feküdt a füvön. Lénárt hadnagy, aki az őrjáratot vezette, megdöbbenve lépett oda hozzá, s megrázta. A baka nem mozdult. A hadnagy erre megfordította, és akkor kiderült, hogy a bakának jó oka volt nem mozdulni: a feje kásává volt összezúzva valami irtózatos csapástól, ami a csákóját is végig kettérepesztette. mellette ott hevert a puskája, annak a tusa csupa vér meg agyvelő – nyilván azzal sújtották agyon.

A vérnek és szétroncsolt emberi testeknek épített helyen, várban, rettenetes nagy szenzáció az erőszakosan megölt ember hullája. Ami a nagyvárosok kültelki utcáin szinte mindenéjszakás esemény, az döbbenet és rémület ott, ahol a katonaság lakik, ahol a fegyelem az úr, s ahol nemcsak az élők, hanem maga az élet is egyenruhába van bújtatva.

Csupa kérdés volt az eset. Azt a bakát a saját puskájával verték agyon. hogy lehetett, hogy nem lőtt, mielőtt kivették kezéből a puskát? micsoda emberfeletti erejű embernek kellett annak lenni, aki ki tudta rántani a mokány Rudolf-baka kezéből a nehéz Wenzel-puskát? mi az, hogy a bűntett színhelye körül sehol emberi lábnyom nem található? hova tűnt el nyomtalanul a gyilkos? Három nap alatt még kisvárosban is vízzé válik a szenzáció. harmadnapra Komáromban is elfelejtették a szegény agyonvert bakát. hiszen a komáromi nép szokva van az erős hatásokhoz. hajnalonta ott az idegent ágyúdörgés veri fel szállóbeli álmából. Túl a Dunáról, a monostori földerődítményekből a tüzérek tartanak lövőgyakorlatot a Cigány-mezőn felállított céltáblákra. A lövedékek a Duna fölött meg a város fölött repülnek át, és túl a Rozália téren, a Vág menti laposban csapnak alá, nagyot túrva a fekete, használatlanságtól meghízott földben. A komáromi bennszülött kutyába se veszi ezt a pufogtatást, sőt talán a hajnali álma szakadna meg, ha egyszer-másszor kimaradna.

Három nap alatt elfelejtették az Öregvár nagykapujának a szenzációját, de negyednapra részük lett újabb szörnyűködhetésben.

A vár nagy udvarán, ott, ahol a kaszárnyák vannak, s ahol a tiszti pavilon – komáromi beszéddel mondva babilon – is áll, apró kertek szegélyezik a gyakorlóteret. Az egyik ilyen kertben halottat találtak. rettenetesen tönkretett hullát. A mellkasa be volt zúzva, az egyik lába eltörve, a karja kificamítva és – ami a legrettenetesebb – a torka keresztülharapva, marcangolt sebbel. A ruha leszaggatva róla. Kétségtelen volt, hogy ezt a gyilkosságot is az előbbi gyilkosság tettese követte el. Ugyanannak az erőnek és ugyanannak az erőszaknak a nyomai látszottak meg mind a két halotton.

Megkezdődött a nyomozás és a katonai pontossággal végrehajtott intézkedés a gyilkos kézre kerítésére. Kétségtelen volt, hogy a bűn elkövetőjének benn kell lenni a várban, mert a második gyilkosság felfedezésekor a vár minden kapuja zárva volt még, a felfedezés után pedig a várparancsnok nyomban elrendelte, hogy a kapuk zárva is maradjanak.

Azután megkezdődött a vár átkutatása. Kikerestek minden pincét és minden padlást, bejárták a vár legmélységesebb kazamatáit, árkait s legmagasabb, legelhagyottabb bástyatetőit: sehol senki. A titkolt folyosókban, az ostrom esetére készült ciszterna zegzugaiban szintén nem volt semmi nyom. A gyilkos vagy mégis elmenekült, vagy pedig – katona.

De a katonák közül még csak gyanúba sem tudtak venni senkit. Az Öregvár nem nagyszámú legénységében mindössze három olyan legény volt, akikből ki lehetett nézni azt az irtózatos erőt, amelyre a gyilkosságok elkövetőjének okvetlenül szüksége volt. De az mind a három becsületes, jóravaló legény volt. Testben óriások, de a lelkükben ott volt a minden nagyon erős embert jellemző békesség, barátságos indulat, sőt meghunyászkodás is.

A titok maradt titok tovább is, de elkövetkezett a nap, amely még véresebbre festette. Sámson káplár, a negyedik század egyik altisztje, egy napon eltűnt. És csak másnap találták meg a vár egyik legelhagyottabb részén, a Vág felé eső bástyák legmagasabbján. A hatalmas, nagy testű ember bele volt gyömöszölve egy szűk falhasadékba úgy, mintha gőzkalapáccsal verték volna oda be. megint az a rettenetes erőprodukció. Ettől a naptól fogva egyes őrszemeket nem állítottak ki többé, hanem őrcsapatokat, azonkívül pedig egész éjszaka külön őrjáratok cirkáltak benn a várban is, a vár körül is.

III.

Az a kis őrcsapat, amelyet Lénárt hadnagy vezetett – tíz válogatott legény –, este tizenegy órakor kijött a főkapun, s balra fordulva aláereszkedett a vár harmadfél öles nagy sáncárkába. ez az árok sűrűn van benőve fűvel, sok benne a gazdag lombú fa is, amelyek kinőnek belőle, és föléje emelkednek a föld szintjének. nappal is sötét – éjjel pokol.

A bakák tompa dobbanású ugrással értek le az árok fenekére, s ott lenn sorakozva elindultak előre, bele abba a sötétségbe, amelyet csak párlábnyira tudott megszegni a szem lassú megszokása. Amint az ároknak a Duna felé eső kanyarulatához értek, Lénárt hadnagy egyszerre fojtott kiáltással adta ki a parancsszót:

– Állj!

Az őrjárat nyomban megállt, és a bakák a szemük teljes megfeszítésével meredtek bele a sötétbe. Szemben velük, a sáncárok fenekén egy különös kis öregember jött. Még a sötétben is meglátszott, hogy mindaz a szín, ami rajta van, szürke. Szürke volt a félszeg vállán lógó kabát, szürke a szemébe húzott süveg, és szürke az a bozontos szakáll, amely a süvege alól kilátszott. Görbe lábával egykedvűen, nyugodtan kullogott előre, mintha nem is látná a katonákat, pedig a csillogó fényű szeme elárulta, hogy a sötétben is lát. Lénárt hadnagy felemelte a kardját, s rákiáltott:

– Állj, ki vagy!

A kis öreg ügyet sem vetett a kiáltásra, csak ballagott előre. A hadnagy erre nekiszegezte a kardját a mellének, s másodszor is rákiáltott:

– Állj, ki vagy!

Az öreg változatlan egykedvűséggel lépett előre még egyet. ott állt már egészen szemben a hadnaggyal, és kinyújtotta kezét a kardja felé…

Ebben a pillanatban a mennydörgés zaja verte fel a sáncárkot. Négy baka tüzelt egyszerre, s a szürke ember eszeveszett, kísérteties csikorgású üvöltéssel kapkodott a melléhez. Tépte, szaggatta magáról a ruhát, a száján és az orrán elkezdett ömleni a vér. Nekitántorodott a sánc falának, és szakadatlanul hörgő üvöltéssel belekapaszkodott egy bálványfa derekába. Rettenetes vonaglásában rázott egyet rajta, s a fiatal fa dereka kettétört, az alábókoló koronája egyszerre zuhant le a kis szürke öreg hullájával az árok fenekére.

A bakák szuronyt szegezve rohantak oda. Felesleges volt a szurony már, mert a kis öreg meghalt. Azazhogy megdöglött. mert majom volt, gorilla, abból az óriási fajtából, amelyben nyolc ember ereje lakik.

Vándormenazsériát hoztak le Bécsből Pestre, és a gorilla a hajóról szökött meg. Átúszta a Dunát, a parton agyonvert egy parasztembert, és annak a ruháját magára véve botlott be a komáromi várba. A majomban a kezdődő embernek nemcsak a teste, hanem a lelke is megvan. Azért gyilkolt, nem célra, nem okból, hanem csupa vérontó kedvből. Nappal a fák tetején húzta meg magát, azért nem vették észre. Az éjszaka tragikuma szembeállította a katonapuskával.

Top

_________________________________________________________

 

A nemesi származású csolnokosi Cholnoky család sarja. Apja csolnokosi Cholnoky László (1835-1901), köz- és váltó-ügyvéd, Veszprém város kiérdemelt tiszti főügyésze és zombathfalvi Zombath Krisztina (1842-1934). Az apai nagyszülei csolnokosi Cholnoky Ferenc (1808-1876), Veszprém város tiszti orvosa és Reviczky Karolina (1809-1882) voltak. Az anyai nagyszülei zombathfalvi Zombath Antal, győri ügyvéd és sághi Sághy Leopoldina voltak.

 

A középiskolát Veszprémben és Pápán végezte. Jogot tanult Győrött és Budapesten, de tanulmányait nem fejezte be, mert újságíró lett 1894-ben szülővárosában. Ezután a Balatoni Hírlapot szerkesztette, majd 1901-től a Pesti Napló segédszerkesztője. Írói tekintélyét A Hét című lapban, amelynek pár évig szerkesztője is volt, közölt novelláival alapozta meg. A súlyos alkoholproblémákkal küzdő író halálát tüdőgümőkór okozta.

_________________________________________________________

Top

!Elérhetőségek! 

Oldal: » Cholnoky Viktor «
Louis Starsky - vers és próza - © 2008 - 2024 - star-louis.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat