Louis Starsky

 

Az idő útjai

Arkagyij és Borisz Strugackijnak, a Stalkerért.

Iván a szomszédban lakott. Minden reggel, mielőtt elindultam a körutamra, benéztem hozzá. Mindig ébren volt. Nem is tudom, hogy mikor aludt, mert késő éjjel is hallottam, hogy szöszmötöl, amikor hajnalban felébredtem, ő már zörgött valamivel. Azt mondta egyszer, mikor megkérdeztem, hogy min dolgozik, hogy időgépet épít. Nem látszott rajta, hogy őrült lenne.

Azt sem tudom, hogy miből élt. Valamilyen pályázatokról beszélt, meg valaki távoli rokonról, aki néha segíti. Az biztos, hogy nem volt semmilyen szenvedélye a gépén kívül. Alig evett valamit. Tudom, mert ki sem mozdult otthonról, én vittem neki az ennivalót.

Olvastam egyszer egy színes újságban arról, hogy miért nem lehet időgépet építeni. Mikor ezt megemlítettem neki, olyan szenvedéllyel védelmezte az elméletét, hogy szinte ijesztő volt. Elmagyarázta, az én szintemen persze (zongoratanár vagyok), hogy miben tévednek mások. Amit felfogtam, hogy mások azt gondolják, hogy ha visszamegyünk az időben, akkor egy elágazást hozunk létre: az egyikben megy tovább minden, mint addig, a másik ágon az általunk megváltoztatott múltból fakadó új idővonalon mennek tovább a dolgok, és az időutazó ezen az új úton halad tovább.

Az ő gépe viszont úgy működik, mint a jojó: ha eldobják, letekeredik a zsinórja, vagyis a gép elrepül a múltba. Ott pörög egy ideig, amikor is ki lehet szállni egy sétára. Utána visszatér a kezelő a gépbe - és itt tér el Iván elmélete a többiektől -, a megrántott zsinóron a jojó visszatér oda, ahonnan elindult. Nincs elágazás, nincs két idősík.

Érdekesnek tartottam, bár nem sokat értettem belőle. Minden nap megkérdeztem: - Aztán kész van-e már?

Ilyenkor szégyenlősen mosolygott, lehajtotta a fejét, és azt motyogta: - Nincs még, nincs még.

Egyik reggel, mikor beléptem hozzá, az asztalánál ült, vigyorgott, az arca a lelkesedéstől meg egy fél üveg vodkától ki volt pirosodva. Leültetett, széttöltötte a maradék vodkát és azt mondta:

- Megcsináltam! Sikerült!

- Ki is próbáltad?

- Igen. Nézz csak oda!

A sarokba mutatott. Egy ócska szék volt a falnak támasztva, hiányzott az ülőrésze meg az egyik lába.

- Mi van vele? – kérdeztem.

- Tegnap, mikor hoztad az ebédemet, Sztyopa, a másik szomszéd éppen eltüzelt egy csomó ócskaságot, amik nála voltak összedobálva a színben. Te is láthattad, amikor ezt a széket rádobta a többi tetejére. Ez a szék tegnap elégett!

Diadalittasan nézett rám. Nem akartam kategorikusan ellentmondani neki, mert a tüzet láttam, de nem figyeltem meg, hogy pont ezt a szék elégett-e.

-Éjjel kipróbáltam a gépet. Visszamentem huszonnégy órát és elloptam a széket. Láthatod - mutatott körbe -, semmi sem változott. Itt vagy te is, én is, minden ugyanaz, mint volt. Nekem volt igazam.

Olyan széles gesztusokkal magyarázott, mintha táncolna.

- Ma visszamegyek tíz napot. Megjegyeztem a múlt heti lottószámokat. Megteszem, és gazdag ember leszek. Tudod, ez a gép csak a múltba tud elvinni. Ahhoz, hogy a jövőbe tudjak utazni, egy sokkal bonyolultabb és persze drágább gépet kell építeni. Így majd arra is lesz pénzem.

Amíg magyarázott, elfogyott a vodkája. A beszéd végén felkapta a poharamat és a nekem töltött italt is megitta. Elkezdett csuklani. Odavezettem az ágyához, rábeszéltem, hogy pihenjen a nagy út előtt. Mire kiléptem az ajtón, már aludt.

Másnap reggel, mikor benéztem hozzá, takarítás közben találtam. Ilyen sem volt még, sohasem takarított, csak néha kidobálta a felgyűlt hulladékot.

-Mi van, valami ünnep lesz? – kérdeztem.

-Dehogy, vagyis majdnem. A fiamat várom, minden hónap első vasárnapján meglátogat. De hát ezt tudod te is!

-Mi van veled? Neked nincs senkid, legalább is ezt mondtad. Amióta itt laksz, ketten voltunk nálad: Szerjózsa, a körzeti megbízott, meg én. Sose beszéltél a fiadról.

Értetlenül nézett rám egy darabig, aztán elkezdett remegni a szája széle. Leült, furcsán meredt maga elé, és azt suttogta, alig hallhatóan:

-A fiam... a fiam...

Aztán felugrott, lekapta egy szék karfájáról a kabátját és kicsörtetett az ajtón. Visszakiabált:

-Megyek a postára, telefonálok.

Le akartam beszélni, de már ott sem volt. Hazamentem.

Nem tudom merre járt, mit intézett, de este hallottam, amint nagyban zörög, kopácsol.

Reggel átnéztem hozzá, de zárva volt az ajtaja, a zörgetésre sem mutatkozott. Ilyet nem szokott csinálni. Benéztem az ablakon, de csak a felfordulást láttam. Elballagtam Szerjózsához, mondván, hogy be kellene törni Ivánhoz, hátha rosszul van. Szerjózsa mégiscsak egy hivatalos közeg. Betörtük az ajtót. Iván sehol, viszont a gépe alkatrészei szétszórva, összetörve, kilapítva. Egymásra néztünk a körzeti megbízottal: ő vállat vont. Itt nincs mit tenni.

Iván azóta sem került elő, pedig Szerjózsa még köröztette is. Járt itt egy tanárféle ember, megnézte, ami a gépből maradt. Köhintgetett, hümmögött, nem sokra ment. Elmondtam neki, amit Iván mesélt a gépről. Ezen elgondolkodott, majd azt mondta:

-Ha ez igaz, akkor lehet, hogy nem a környezet változik meg, hanem az utazó. Olyan emlékei lesznek, amik egy másik idősíkon valóságosak, itt viszont csak olyanok, mint egy rossz álom.

Mondott még néhány dolgot, valami gondolati pillangó-hatásról, meg olyasmiről, amit már nem értettem, aztán elment.

Belegondoltam azért, hogy milyen lehet az, amikor valóságosnak vélünk valamit, ezer emlék köt hozzá, de kiderül, hogy csak a fejünkben létezik az a valami. Vagy valaki. Beleborzongtam.

Copyright © Louis Starsky 2021 Minden jog fenntartva.

 

e-mail: louis.starsky@freemail.hu

 

 

 

 

Oldal: » Louis Starsky - Az idő útjai «
Louis Starsky - vers és próza - © 2008 - 2024 - star-louis.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat