Móricz Zsigmond 

 

Móricz Zsigmond

(Tiszacsécse, 1879. július 2. – Budapest, Józsefváros, 1942. szeptember 5.)

Magyar író, újságíró, szerkesztő, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja.

---

Tartalom:

REGÉNYFOLYTATÁS

Kép a Sárrétről

- - - 

Életrajz

* * *

REGÉNYFOLYTATÁS

 

Új nap ragyog a Sors egén!

Óh szív! figyelj, fagyott szegény!

Bizalom hull fehér pelyhekben,

lágyan, szüzen, szent gerezdekben,

*

Óh mily nehéz volt élni a tavaszt:

virágot a Nyomor ha tán szakaszt.

S még súlyosabb a Boldogság nyara,

vad küzdelem vijjó munkadala.

Ezt újrakezdeni? inkább halált!

szív-szívvel harcra szerelemben állt.

Iszonyú álom, szörnyű ébredés,

mennydörgő örök életszenvedés.

*

Óh vad Szerelem! démoni nyomor!

mily megalázás! pokoli csokor!

mennyi vihar viharra, mennyi kába

cifra bánat, ordító csönd, hiába.

De a Szépségnek gyilkos bálványtáncát,

husom marcangoló vérverő láncát

egy pillanat és széttörte az isten:

s új nap ragyog: a Jóság áll fölöttem. 

*

A Jóság, ártatlan barna szemekkel

kinyújtotta ujját varázsigékkel

és a fölzavart maró szenvedélyek

reárajultak, csöndben, mint a méhek.

Óh várjátok el a telet ti méhek

az új tavaszban szedni drága mézet!

jaj s legyetek bölcs és boldog világok,

a Jóság dús mezőin hű virágok.

*

A halmok, rónák, a komor tanyák

ködén a Jóság napfénye tüz át I

Átéli szív a halált? a telet?

Egy életben lehet két kikelet?

1926. január 1

Top

 

* * *

Kép a Sárrétről

Most érkeztem a Sárrétről, s tele vagyok benyomásokkal. A Sárrét Bihar, Békés, sőt a jász és a kun vármegyéken terült el, s még ötven évvel ezelőtt az Ecsedi-láppal versengő nagy mocsárterület volt.

Ma már ki van száradva az egész terület. Tizenöt községen mentem át autóval a választások alatt, s legnagyobb meglepetésem az volt, hogy az egész Sárréten nyoma sincs többé semmiféle víznek. Száraz, szikár és szikes alföld ez. A Sárrétet lecsapolták, s ma már az a panasz, hogy még az eső is elkerüli. A múlt évben olyan szárazság volt, hogy a szikes talaj a vetőmagot sem hozta meg.

Ezt úgy híjják, hogy: átalakul a kultúra. Az ember belenyúl a természeti viszonyokba, s míg itt valamit csinál, ott elront valamit. Ezek a nagy operációk a talajterületeken, sajnos, nem jártak tökéletes sikerrel. A Nagy Magyar Alföld valamikor erdős, mocsaras rónaság volt – a török kor kipusztította az erdőket, a múlt századi mérnök-tatárok a vizeket. Igaz, ma már szántó a föld az utolsó ekenyomig, de viszont az egész Alföld elvesztette párás, nedves, fűnevelő erejét. Bizony nem a szúnyogot sajnálom és a repülő miazmákat, amelyek a régi mocsáréletet csaknem elviselhetetlenné tették a XVII. században: itt volt az a hideglelésféle betegség, melyet az európai utazók „morbus hungaricus”-nak hívtak, s amit európai ember nem bírt el. De most egy másik „morbus hungaricus” lépett ennek a helyére: a szegénység. Fásításra és víztartalékolásra van szükség, ha emberi életet akarunk ezen a tájon újra teremteni.

A Sárrét maga volt a mese, hajdanában. Sok százezer holdnyi lápmező. Állandó víz alatt, úttalan és megközelíthetetlen táj.

Ma már csak a nyolcvanéves öregek emlékeznek erre a különös, ókori világra. Az ő ifjúkoruk még ott telt el a nád, a sás és a vízi moszatok világában, s rá is bízom, hogy mondják el a maguk szavaival, az ő gyönyörűséges magyar beszédükkel, hogy milyen is volt az az özönvízvilág.

- Bezony, a más világ vót – mesélte Szeghalmon az öreg Csontos bácsi, s pontosan leírta a tájat. – Komáditul a Tiszáig, a mind víz alatt állott. A Berettyó tartotta vízzel, meg a Sebes-Körös meg a Tisza. Iráz, Kót, Vésztő – Körösladány, Szeghalom, Füzesgyarmat – Bucsa, Karcag, Kisújszállás – Dévaványa, Mezőtúr, Fegyvernek – északi ódalon meg Komárom, Csökmő – napfeljötte ódalon Harsány, Ugra, Geszt – fejjebb Újfalu, Zsáka, Konyár – onnan le Bakonszeg, Nagyrábé, Nagybajom – azután meg Udvaru, Szerep, Nádudvar, Sáp – ezek mind beleékelődtek a Sárrítbe.

Hej, azt a mái ember el se gondolhatja, mi vót!... Má Nagybajom Füzesgyarmatho csak közel esik. A kutyavonítás áthallatszik egyikbűl a másikba, de nem lehetett járni, csak a repülő madaraknak. Ha át kellett mennünk ezen a pár kilométeren, csak úgy lehetett, ha egyet kerültünk, Szeghalomnak, Csökmőnek, Darvasnak, Zsákának, Nagyrábénak, akkor mingyán ott vótunk Nagybajomba – csak ippen hogy tíz mélyfődet kellett menni. Míg a szekér odajutott vagy a lovas ember. Kishajókon, csónakokon lehetett evickélni, az igaz, félméteres vízben elment a ladik. Mer ahun dagálya vót a Berettyónak, az összeköttetist csak a lapályokon lehetett keresni. Olyan világ vót, hogy a főd nem látta meg a napot a víztől, egész éven át. A vízbe káka termett, gizgaz. Csak úgy mehettünk át a derekakon, ha úsztattunk. Irázra gátakon kellett szállítani a marhát, ott osztán úgy be vót fogva, hogy onnan el nem tévedt egy se. Víz vette környös-körül, a váradi káptalané vót az egész, mind Nagyváradig: hatszáz marha meg ezeres gulyák vótak meg ippen olyan lúmínesek, disznó ezrivel, senki se gondolt rá, kihajtották, oszt magátul szaporodott a nyáj... Csak a farkastul kellett őrözni, mert jöttek ám felülről a farkasok, Máramaros felül... Ma lezárjuk a lovat az istállóba, akkor mind az ezer meg ezer szabadon vót.

Marhás kurátor úr Vésztőn még megtoldja: maga elé néz, és visszaidézi a kölyökkori emlékeit:

-Más világ vót, boldog világ. Akkor nem tudtuk, hogy így is lehet még, ahogy ma van. Nem vót könnyű világ az se... Vót eset, hogy a marha beleesett a láplyukba, csak a szarva állott ki, ott rothadt el, akkor lelték meg, mikor má megette a csík... De jó legelők vótak egész nyáron, mert a víz habja locsolta a partokat, és nagy harmatok vótak, sok eső... Most már nagyon is levezették a vizet. Ha rajtam állana, mind betömetném a csatornákat, csak a nagy derék főárkokat hagynám meg. Még a szikes is jobban termett, mert mindig vót rá víz... Hol az a szép réti világ? Jöttek a nagy marhatartó gazdák Csabárul, Orosházárul, de még Debrecenbül is, mert jobb legelő vót a réteken, mint a Hortobágyon. Kiverték a nagy gulyákat, s azok ott maradtak hóhullásig. Pünkösdkor eljöttek a gazdák, nézték a jószágot, örültek, mert kövér vót – nem úgy, mint most, hogy a fődet marja kínjában a szegény barom.

Elgondolkodik, gyermekkori képek rajzanak fel előtte, már régen gondolt vissza a régi időkre.

De bízzuk csak magunkat Csontos bácsira. Senki olyan szépen, takarosan, élvezetesen úgy el nem tudja mesélni azt az életet, ami akkor itt volt. Úgy elbeszéli, hogy mintha visszaszállnánk, mintha ma is csak úgy lenne.

-Ott vót jó a betyároknak, szegényeknek – mondja. – Még Rózsa Sándor is csak ide húzódott, mikor szorult a kapca. Itt hajtatott el lóháton a bandájával a szeghalmi, vésztői utcákon, mindenki csendbe vót, csak néztük, gyerekek, a nyalka betyárokat. Itt vót az ő legjobb kastélya az irázi ríteken. Itt nem lelte meg semmiféle csendbiztos.

-Azt mondja el, bátya, hogy éltek itt akkor a szegény emberek. A falubeliek, abban az időben.

-Nádvágás – mondja tűnődve. – Nekünk itt vót a szeghalmi rét. Mindnek vót rétje, minden falunak. Mert a víz nem kellett senkinek, csak az uraság fogta el. Ha a nyakába kötötték vóna is, nem kellett senki fiának, csak a nádat vágtuk ki felibe-harmadába, ki hogy tudta becsapni az urakat... Egy kenyeret a hátunkra kötöttünk, és kimentünk a határra. Nádkunyhót csináltunk magunknak, abba háltunk a nagy télbe. Megfutotta a víz a kotukat, de olyan kotuk vótak, hogy a leghosszabb nád se érte el a fenekét...

Nem lehetett a jégen járni, lehetett a kotun... Hogy mi az a kotu?... Hát a nádcsomóknak a töve. A tőzegei. A nádgyökérből nagy kötések vótak, amit körülmosott a víz. Azon tanyáztunk, azon raktuk meg a kunyhót. Ivóvíz nem vót, nem vót kút. Sütöttük a szalonnát délben is, este is, ha inni akartunk, kilyukasztottunk egy erős, hosszú nádat, két öleset, azt leszúrtuk a kotu mellett, mintha a padlásról a fődig érne – szíjtuk. Elébb csak olyan bagós víz jött belőle, de ha jól kiszipogattuk, olyan friss, tiszta víz jött a végin, mint a patak vize... Hogy lyukasztottuk ki a nádat? Hát egy másik, víkonyabb náddal. Annak is megvót a tudománya.

Itt vótak a rengeteg sok halak. Annyi hal meg csík vót abba, hogy kézzel lehetett szedni meg varsával. Csak kitettük a varsát, magátul megszedte a halat, csak ki kellett meregetni belőle, és lehetett sütni-főzni.

Madarak? Annyi vót, mint a felhő. Vadkacsa, szárcsa, gém, kócsag, daru, a szigetek teli vótak véle, ott nem háborgatta senki, úgy meg lehetett simogatni a vadlibát, a hátán azt a szép barna tollát.

A nád vót a legnagyobb haszon, mert abba az időbe mindent a nádbul csináltunk. Még a házat is csak nádbul kötöttük, sárral tapasztottuk. A házfedél, kerítés, az mind csak nád vót. Nincs ma már egy szál se sehol... De akkor vót. Elvittük Csabára, Gyulára, arra nem vót nád. Vették. Eladtunk, kit pízir, kit gabonáir, mer kevés vót a csíratermő főd. Csak a szikesebb, hátasabb rísze, még ahun most lakunk, ez is szikes vót, de azér termett, vótak jó esők. Ott lebegtette a gizgaz színét a víz a partokon.

A vót jó, hogy mikor Csabára mentünk a náddal, az ottaniak megvették, de hogy? Fene erős tótok laktak azon a Csabán abba az időbe. „Hogy adi kend a nád?” – aszongya, és megfogta az ember kezét, de úgy, hogy majd kiserkedt a vír az embernek a körme alól és addig nem eresztette el, míg meg nem alkudott.

Nem tetszett e nekem – hazajövök. Vót itt egy kutya erős ember. Faránki vót a neve. De az olyan különös vót, hogy egy zsák búzát egy mélyfődön úgy elvitt, mintha semmi se lett vóna. „Gyere – mondok neki – Csabára. Add el a nádat.” „Jól van – aszongya -, elárusítom én.”

Hát s megyünk be Csabára, a nagypiacra. Jönnek a tótok. „Hogy adi kend a nád?” Nyújtja a kezét Faránkinak, a meg megfogja. Hát az is visszafogja neki. De megjárta, nyögött, mert Faránki nem eresztette el, míg meg nem vette. Meg kellett neki alkudni, vagy akarta, vagy se... Félrefordult osztán a tót, és a bunda alatt szedte szíjjel az ujjait, úgy össze vót préselve, hogy körömmel kellett kinyitogatni egyik ujját a másiktul.

Itt van Nagyszalonta a szomszédban, ahol Arany János megírta a Toldi Miklós hőstettét, hogy Toldi úgy megszorította a cseh vaskesztyűs tenyerét, hogy ropogott a csehnek minden ujja... Vajon Arany János nem ilyen népi legendából vette a képet?

Öreg Csontos bátya tovább mesél:

-Hogy halásztunk? Tapogatóval. Meg gyalmokat csináltunk... Mi a gyalom?... Hát kerítés a halnak. Csavargós kerítés, hogy be csak be tudott menni, de kijönni többet nem tudott a nádkerítésbül, sehogy se... Ott aztán, ha benne vót, kiszedtük kézzel, mert azokba a gazos helyekbe nem lehetett csak így dógozni – hálóval sehogy se...

A csík, a vót a jó vásár, mer abba az időbe nagyon szerették káposztával, most is megenném, de mán vagy negyven esztendeje színit se láttam. A mái emberek meg se mernék enni, hogy azt a kígyót nem veszik a szájukba. Pedig hal vót, csíkhal. Még akkor is nyüzsgött a fazékba, meg ki is ugrott, mikor forrt már a víz alatta. Hordóba raktuk, vízzel úgy szállítottuk Nagyváradra. De boldog idők is vótak. A csíkot, azt igazán csak meregettük a láplyukakból. A vót a láplyuk, ha a csík kifürödte a lápot. Csak ledugtuk a csíkkast, az olyan vót, mint a méhköpű, az egyik vége tányéros, a másik hegyes. Egy óra se kellett, mán tele vót csíkkal. Már lehetett emelni, tele vót!... De ha beleesett egy ember a láplyukba, sose látta többet a csillagos eget, mer ha dagálya vót a víznek, felemelte a jeget, és nem lehetett látni a láplyukat.

Nagy halak nemigen vótak, mert kiment a folyóra, ha mán nagy vót. Inkább csak apró hallal éltünk, de jó hal vót, nem vót annak semmi lápszaga, mert mindig mozgott a víz, a Berettyó, a Sebes-Körös levitte, és újra adta a vizeket... Itt folyt akkor a Sebes-Körös a paplak alatt el! A falu is csak onnan vette a nevezetjét, hogy itt kanyarodott a Körös, ahol a szeghalmi templom alatt fordult, ott vót egy fok, ahun most az irázi ház van, meg a nagyutca a Simay-udvar végibe, ott megint egy fok. E jött dél felől, a meg Gyarmat felől. Ott a halom épp a szegletbe esett, azon meg csak egy halászkunyhó vót, ahun most a református templom áll. Úgy híjták ezt a helyet, hogy Kis-Maros.

Ha a Vidrábul be akartunk jönni, olyan kacskaringós vót, hogy amit ma egy fél óra alatt meg lehet tenni, az ott a Lucsárderékon olyan hosszú vízi út vót, hogy egy huszonnégy óra alatt semmiképpen sem lehetett megtenni. Nem vót kocsiút. A foki út három kilométer, de a tutajos egy nap alatt onnan a lápon be nem ért a tutajával. Olyan kacskaringósan tudott jönni a Körös. Sokkal mélyebb is vót akkor a Körös, mint most, mert akkor vótak örvények, meg szabályozva nem vótak.

Búzatermő főd?... Hát az is vót, mer nagy határ vót a szeghalmi határ. Hat kössíg szaladt itt össze a török világba, annak a határa mind ide származott. Békéssel vótunk határosak meg Mezőberínnyel, Dévaványával. Négyszáz szekszió főd vót. Egy szekszió, úgy értettem, kilencven hold lett volna.

Megszólal egy fiatal gazda: kiszámítja... Annyi most is; 39000 katasztrális hold. Mégis milyen nehezen élünk rajta.

-Igen – mondja a nyolcvankét éves öreg bölcs -, akkor se vót ám könnyű az élet, mert kevés vót a búzatermő főd. Valami ezerötszáz hold vót. Az is mind a partosabb, már ami kimaradt a vizekből, szikes vót. Ó, nem kellett akkor a víz meg a nádas a falusiaknak. Még tagosításnál is, lecsapolás után is csak a régi szántókat kívánta. Nem kellett neki a víz, még ha a hátára kötötték vóna is. A vésztőiek ugyan úgy akartak megalkudni a gróffal, hogy kevesellték, hogy az a határ felit felkínálta nekik. Törvényre vitték, akkor meg megjárták, mert még negyedit se kapták meg... Nem tudta azt a szegénység, hogy a nádasbul lesz a jó termőfőd. A mély fekete fődek, akármerre megy valaki a Sárréten, bizony ma is mind urasági fődek. Ott vannak a nagy tanyák, ott nevelik a szép állatokat, a jó búzát, de a szegény falusiaknak csak a szikesek maradtak, így tisztán mink még ma is abba élünk, hogy ezen a kutya Sárréten most is fekete ugart kell hagyni.

-Hogy szántják ezt a fekete ugart?

A gazdakör elnöke magyarázza:

-Úgy, uram, hogy egyik esztendőben szántunk, a másikba pihentetjük a földet. Most mán azt úgy kell szántani, hogy ha egy évben arattunk, a másikban hevertetjük, s harmadikba újra vetünk, a negyedikbe ugarnak hagyjuk, az ötödikbe újra vetünk... Igen, de most harmadéve se találtuk el, mert olyan szárazság vót, hogy semmi se termett. Így aztán megesik, hogy csak minden ötödik évben van valami termés. De az idén se lehet termésnek nevezni, mert a határ nagy résziben a vetőmagot se adta meg...

A református tiszteletes is megerősíti:

-Az én fizetésem száz hold föld. Ebből hatvan hold búzával volt bevetve, s összesen negyvennégy mázsa búzát kaptam...

-Mért nem próbálnak más terményre áttérni?

-Mért? – kérdi a gazdák elnöke. – Mit termeljünk, uram?... Minekünk nincs egyébre piacunk. Mikor a pulykáért a Tisza másik partján kilencven fillért fizettek kilójáért, nálunk akkor se volt drágább negyven fillérnél. Innen nem lehet elszállítani, olyan rossz a vasúti összeköttetésünk. Nekünk igen messze van London... Így pedig majdcsak hogy éhhalálra vagyunk ítélve. Ha elmegyek a Dunántúlra, csak nézem ott a fődeket. Látni kell, hogy egy dunántúli gazda tizenöt holdat nem adna az én kilencvenkilenc hold fődemért. Már szégyellem is, micsoda kis házakba lakunk mi itt, milyen szegényesen, Szolnok megyében, akinek négy-öt holdja van, a Tisza-parti részeken, szebb, úribb házakban élnek az emberek. Mi még ma is a régi nádfedelek alatt élünk, pedig már nincs is nád. De hat sor cserepet húzunk a házgerincre, hogy kíméljük a gólyátul, míg lehet... Még a gólya se tud minálunk megélni. A most nyári szárazságban, hogy béka nem vót, a szegény gólya mind elhordta a csirkénket, apróságot, úgyhogy bizony mindenki lehányta a fészket a kéményről, de még drótkosarat is rakott a kéményre, hogy meg ne tudjon fészkelni, ha jövő tavasszal visszajön...

-Hadd el – mondta az öreg bácsi -, mit tudjátok ti, mi vót a kisszerű ház... Félig fődbe ásott putrikba laktak a mi apáink. Ágasra építették, nádódallal, még kéménye se vót. A pitarbúl a szabad tűzhelyről felment a füst a pallásra, ott bújt ki, ahun akart. Bizony, sokszor is vót tűz.

De a fiatalok nem elégszenek meg a régi bajokkal, nekik a mai bajok fájnak: - Más idők vannak, öregapám, ma már a sárréti magyar is megérdemelné, hogy úgy éljen, mint az ország többi népe, de bizony nagyon el vagyunk maradva.

Az öreg atyus bólogat:

-Hogy mi hogy éltünk? Mondhatnám, jól... A faeke már negyvennyócba megszűnt, mán az én gyermekkoromba vassaru vót az orrára húzva, az dúrta a fődet. Még olyan szekeret is láttam, akinek a kereke egy darab fából volt kifűrészelve, úgy mondtuk, fakókerék... Abba az időbe nem rakták keresztbe a búzát, hanem boglyába, rudasba. Ha hordtuk, csak aládugtuk a vontatót, úgy vittük a szérűre, a „bolondszekérrel”. Ott aztán elcsépelgettünk karácsonyig. De ma mán a gép egy hét alatt elver annyit, amit a nép abban az időben újesztendeig sem bírt elcsépelni. Vót is a szegénynek kenyere. Szórólapáttal szórtunk, hántuk szél ellen a búzamagot, de szép is lett a tiszta búza...

A fiatalok azonban komoran hallgatják az öregek édes szép magyar beszédjét, már ők nem a szavakra figyelnek, hanem a mai sárréti nehéz életre. Most nagy itt a szegénység. Minden községnek negyedrésze oly éktelen nyomorúságban él, hogy azt élő ember ki nem tudja mondani, hogy miből húzzák ki a telet.

-Mint a raj, úgy kelnek fel koronként a szegénység asszonyai, ötven-hatvan-száz asszony kerekedik fel, mikor a gyerekek sírását már nem bírják hallgatni, és meglepik a falut, s úgy kérnek kenyeret.

Borzongva hallgatom. De az öreg nyolcvanévesek megszólalnak:

-Mer sok a nép... Abba az időbe egy faluba se laktak többen, csak ezer-kétezer legfeljebb. Most meg a mi falunkban is tizenegyezer ötszáz lélek lakik. Nehéz ennyi embert ellátni ebből a szikesből... Pedig a régi időkben könnyen szerzett még egy-egy parasztember is nagy vagyont. Simay egész király vót. Tanító vót, azután bíró lett, aztán meg csendbiztos, és olyan uradalmat szerzett, mint akármék gróf. Mikor meghalt, gyereke nem vót, mindent jótékony célra hagyott... Meg Péter András, a paraszt nábob, kétezer holdat szedett fel semmiből. Ennek se vót gyereke, hát arra hagyott ezerötszáz holdat, hogy Szeghalmon gimnáziumot csináljanak a parasztgyerekeknek.

Ez a nép még ma is lelkében őrzi, hogy halála után valami nemes és kultúrális célra hagyakozzék. Én magam is voltam a parasztgimnáziumban, mely ma a keleti tájak legnépesebb középiskolája. Péter András csak most halt meg, 1916-ban, és tele van még ma is eredetiségének emlékeivel a vidék. Kétezer holdat három emberrel kormányozott, mert nem foglalkozott, csak állattenyésztéssel. Negyven éven át minden nyáron elment Balatonfüredre nyaralni... A kis ház, melyben élt, ma is ott áll a parasztgimnázium udvarán.

Csudálatos nép ez. Tele erővel, egészséggel, munkakedvvel. Csak a természeti viszonyok sújtják. Nagy erősítésekre volna szükség és víztartalékolásra, mert a tavaszi esők s árvizek lefutnak, és a nyár szikkadt és száraz...

Egy ősi nomád világ romjai élnek itt még ma is. De ma már a fiatalabb generáció tele van akarattal és cselekvési vággyal. Ha a mezőgazdasági állapotok javulnak, egykettőre új világ teremne itt a régi helyén.

Már olvasnak, sok újságot fogyasztanak és sok könyvet. A nép mohón veti rá magát a betűre, mert érzi, hogy csak a tudomány segíthet rajtuk, ha a természet így cserbenhagyta őket.

A régi Sárrét ma nemzeti probléma kell, hogy legyen. Szükség van rá, hogy az egész ország figyelme ráforduljon erre a vidékre, mert a magyarságnak ezt a hatalmas területét nem lehet ebben a rettenetes állapotban hagyni.

Ez a nép, mely a török hódoltság után nem telepítés útján jött itt össze, hanem beszivárgás, idemenekülés által, kétszáz év alatt hatalmasan meggyarapodott, és folyton gyarapszik, mert ez a vidék még nem ismeri az egykét... Itt mindenfelé öt-hat-nyolc-tíz gyermek van a szegény házfedelek alatt. A jövő magyarságának nagyszerű embertörzsei.

1935

 Top

 

* * *

Móricz Zsigmond Tiszacsécsén született 1879-ben Móricz Bálint és Pallagi Erzsébet fiaként.

 

Anyai ágon egy ősi, de elszegényedett nemesi család, apai ágon pedig jobbágyok leszármazottjának sarja volt. 1891-1893 között a Debreceni Református Kollégiumban, 1894-1896 között a Sárospataki Kollégiumban, majd 1896-1898-ig Kisújszálláson tanult.

 

1899-ben beiratkozott a Debreceni Református Kollégiumba, ahol teológiát tanult, majd jogra járt, végül pedig Pesten bölcsészhallgató lett, de egyiket sem fejezte be.

 

1903-ban az Újság című lapnál dolgozott újságíróként egészen 1909-ig.

 

Az I. Világháború alatt haditudósító volt, majd a háború utáni kormány ideje alatt a Vörösmarty Akadémia elnöke volt. Ennek bukása után színdarabjait nem játszották a Nemzeti Színházban és munkáit csak a Nyugat és az Est című folyóiratokban publikálták.

 

1929 végére a Nyugat című folyóirat prózai szerkesztője lett. 1905-ben feleségül vette Holics Eugénia tanítónőt (Jankát), aki depressziós hajlamai miatt 1925-ben öngyilkos lett.

 

Ebből a házasságból három lánya és egy fia született, aki azonban nem maradt életben.

 

1926-ban újra megnősült, ezúttal Simonyi Máriát vette nőül, majd 1937-ben elvált tőle. 1936-ban találkozott Littkey Erzsébettel, Csibével (1916-1971) aki fogadott lánya lett. Róla mintázta Árvácskát az azonos című regényében.

 

Csibe gyerekkori történeteiből 28 novellát írt, majd, mint később Móricz Zsigmond naplójából kiderült a lány nemcsak fogadott lánya, de szerelme és szeretője is volt. 1942-ben halt meg agyvérzésben.

 

 Top

* * *

!Elérhetőségek! 

 

 

 

 

 

 

Oldal: » Móricz Zsigmond «
Louis Starsky - vers és próza - © 2008 - 2024 - star-louis.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat