(Párizs, 1821. április 9. – Párizs, 1867. augusztus 31.)
Francia költő és művészeti esszéíró-kritikus
- - -
_________________________________________________________
Minden méltó emberkebel
szívtrónusán egy sárga kígyó
ül, ki ha ő azt mondja: "Így jó!
Így akarom!" - "Nem!"-mel felel.
Merítsd szemed kéjét a kába
sellőszemek kábulatába,
a Kígyó nem hagy: "Munka vár!"
Nevelj fiat, gyomláld a kertet,
vágd a márványt, csiszold a verset,
így szisszen: "Fogsz-e élni már?"
S bármily reménye, terve támad,
szívednek árva perce itt
feledni nincs intelmeit
a tűrhetetlen Viperának!
_________________________________________________________
Zsibbadtan álmos lett a Hold ez éjjel;
mint pompás nő, ki vánkosára hull,
s míg el nem alszik, átsuhan kezével
a keble halmán halkan, hanyagul.
Ágyán, mely súlyos ájulásba rázó,
pihézve ringó selyem-görgeteg,
a kék azúr ölében felvirágzó
fehér csodákra bámul réveteg.
Ha elmerengve, néha tompa búja
könnyet percent a földre lopva, bújva,
van egy költő, ki álmatlan maradt,
s ki e színjátszó csöppet, ezt a tiszta
opál-szilánkot tenyerébe issza,
s szívébe rejti, hogy ne lássa nap.
_________________________________________________________
A MACSKA - egy vers két fordításban
1
Mintha az lenne a lakása,
agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska. Csupa báj
Alig hallatszik nyávogása,
oly diszkrét hangja, halk s nemes
de ha dorombolás, ha morgás
egyforma dús, mély zenecsorgás.
És bája s titka éppen ez.
E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
betölt, mint dús folyásu dal
és részegít, mint bájital -
hogy be ne hatna, nincs oly árok,
nincs, melyet nem csitítna, láz,
nincs, melyet nem hevítne, mámor
Szavakra nincs szüksége, bár oly
beszédes, mint tán semmi más.
Hol a vonó, mely úgy bemarna
lelkembe, művész hangszere,
királyi fülnek szánt zene,
húr, melynek lenne oly hatalma,
mint hangodé, talány-cicus,
szeráfi macska, macska-démon,
kiben mint egy angyalba, fínom
minden tag, és harmónikus?!
2
Balzsamos barna s szőke szőre
annyira, hogy egy délután,
mert egyszer megcirógatám,
egy illat lettem én is tőle.
Ő a hely áldó szelleme,
mindent birodalmában ő visz:
ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
tündére tán, tán istene.
Ha szemeim, delejbe vonva
e szeretett cicám után
fordulnak, és ha azután
benézek újra enmagamba:
csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpát,
amint meredten rámtekint.
1
Jőjj a szívemre, Macska, hízelegve,
a karmaid húzd vissza hát.
Hadd szédülök arany pokolszemedbe,
amely merő érc és agát.
Ha borzolom rugékony macskahátad,
elönt a reszkető öröm.
Ittas kezem piheg s remegve áthat
szikrákat ontó szőrödön.
Őt látom a lelkemben. Ég szeme,
mint a tiéd, szép állatom,
mély és hideg, villámlik, s öl vele.
És drága testén áthatón
finom lég, kéjes illatár
igéző vészfuvalma jár.
2
Bundája barna, szőke, rőt,
s illatja az arcodba fú,
nehéz, varázsos illatú,
ki megsimítja egyszer őt.
Családi szentélyt, házat ó;
ha lép, fény ég a ház körül,
itél, megihlet, tűzhöz ül,
tán isten is, tán csak manó.
Ha nézem olykor egymagam,
meredten és szerelmesen,
figyelve villog a szemem,
s magába mélyed az agyam.
Látom - s kigyullad erre főm -
a két opálszín lánggolyót,
e két lámpát, a lángolót,
mely rám lövell s ég kérdezőn.
* * *
Művészeti érdeklődésű apja, a szerző hatéves korában meghalt. Édesanyja férjhez ment egy Aupick nevű diplomata-katonatiszthez, akit az ifjú Baudelaire gyűlölt. Ez is oka volt annak, hogy 1841-ben hosszabb keleti utazásra indult. Hazatérése után ismerkedett meg a nagyvilági, fél-prostituált, mulatt színésznővel, Jeanne Duvallal, aki számtalan versének múzsája lett.
Lapot szerkesztett az 1848. februári forradalom idején, kritikai kötete jelent meg. A társadalmi haladás eszméjéből később hamar kiábrándult. Az ötvenes évek elején ismerkedett meg a kor híres-hírhedt irodalmi szalonját vezető Madame Sabatier-vel, akihez több versét írta, s akinek az alakja felismerhető Flaubert Érzelmek iskolája című korrajz-remekművében.
A Romlás virágai (Les Fleurs du mal) című 1857-ben könyvbe gyűjtve megjelent verseiért az ügyészség „istenkáromlás” és „erkölcsgyalázás” vádjával perbe fogta (egyidőben Flaubert perbefogásával a Bovaryné miatt). Flaubert-t felmentették, Baudelaire-t azonban könyve megcsonkítására kényszerítették. A költő alkohol- és ópium-mámorba menekült, a vérbajt is elkapta. A romlás virágainak második, bővített kiadása (1861) után Baudelaire a fiatal költők és irodalmárok művészi példaadója lett, a modern költészet legnagyobbjaként tekintenek rá. Próza-költeményei (Le Spleen de Paris) és a romantikával foglalkozó esztétikai írásai befolyásolták több írónemzedék nézeteit. A dekadens életérzés irodalmi megszólaltatója, a szimbolista költészet jelentős alakja, egyszersmind a szecesszió előfutára. Ő ismertette meg művészi rokonának, Edgar Allan Poe-nak műveit a francia olvasókkal. A legnagyobb hatást Rimbaud-ra és Verlaine-re, valamint Mallarmé már az ő elképzelésein is túlmutató költészetére tette.
Több előadóutat, költői estet tartott Belgiumban. (Itt került kapcsolatba Félicien Rops belga festővel, aki később A Romlás virágait illusztrálta.) Nem volt igazi sikere, dühöngve fogadta sikertelenségét. Az 1865-ben Brüsszelbe költözött Victor Hugo gyakori vendége lett. Belgiumban érte az agyvérzés. Párizsba szállították, itt haláláig magatehetetlen roncsként vegetált.
÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷÷