(Metz, 1844. március 30. – Párizs, 1896. január 8.)
Francia parnasszista és szimbolista költő.
* * *
* * *
Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.
Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.
Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi és merő fény,
kék csillagok tündöklenek.
Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e síma álomszárny alatt.
A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.
Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?
Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.
Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.
Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...
A többi csak irodalom.
Fehér a hold;
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalít,
Halk nesz-beszéd...
Te drága, szép...
A tó dereng,
Mint mély tükör, s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...
Álmodni hí...
Égből szelid,
Nagy béke száll,
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...
Ó, óra!... szent!
* * *
Nagy fekete éj
száll szivemre lágyan
aludj, minden kéj
aludj minden vágyam!
Már semmi se fáj,
óh szomoru óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.
Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén -
Hallga, hallga, csendben...
(*UN GRAND SOMMEIL NOIR - egy nagy fekete éj /francia/)
* * *
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
Egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
S kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
És soha csupa másnak, s szeret s megért híven.
Óh, ő megért hiven, s csak ő látja, igen,
Hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
Óh, jaj csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
Izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom.
S neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
Mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
Nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
S bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
Mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
* * *
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.
Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
Verlaine 1844. március 30-án született Metzben (mesz), jómódú polgári család sarjaként. Párizsban jogot tanult, de érdeklődése hamar az irodalom felé fordult, majd a korabeli párizsi művészvilág züllött, bohém életét élte, a kor furcsa szokása szerint.
1866-ban a parnasszisták hatását mutató verseskötetet adott ki Szaturnuszi költemények címmel. 1870-ben megnősült, feleségéhez írta A jó ének verseit.
1871-ben megismerkedett Arthur Rimbaud-val, s szerelmes lett a 17 éves fiúba. A két kicsapongó költő viszonya még a szabadelvű párizsi művészeket is megbotránkoztatta. Verlaine többször bántalmazta feleségét, majd elhagyta. Az időközben megszületett fiával nem törődött. A homoszexuális pár együtt utazgatott Belgiumban és Angliában, de kapcsolatuk egyre feszültebbé vált, a heves jelenetek egyre gyakoribbakká váltak.
1873 tavaszán Verlaine hirtelen Brüsszelbe utazott, pénz nélkül Londonban hagyva Rimbaud-t. Pár nap múlva összefutottak egy hotelban, ahol Arthur közölte Paullal, hogy útjaik végérvényesen szétválnak. Ekkor az elkeseredett és részeg Verlaine revolvert rántott, és megsebesítette Rimbaud kézfejét.
Verlaine-t szodómia és súlyos testi sértés vádjával két év börtönre ítélték, ahol vallásos témájú verseket kezdett írni. 1875 januárjában az immár hívő katolikus poétát kiengedték a börtönből, aki az írással is szakított Rimbaud-t Stuttgartban felkereste. Megpróbálta meggyőzni, hogy kövesse a példáját, írjon Istenről, a bűnbánatról és minden jóra fordul. A vita hamarosan verekedéssé fajult, amelyben Verlaine alulmaradt.
1881-ben jelent meg vallásos verseinek gyűjteménye, Jóság címmel. 1883-ban visszatért Párizsba. Az alkohol rabjaként, nyomorban és betegen halt meg, 1896-ban.
* * *